A Mágiaügyi Minisztérium épülete hangos volt a csatazajtól. Mindenhonnan kiáltások hallatszottak, és átkok szelték keresztül a levegőt, és az embereket. Füstszag keveredett a halál és a kétségbeesés fojtogató szagával, miközben mindenki saját magáért, társáért vagy egyszerűen csak egy jobb jövőért harcolt.

Persze volt, aki már feladta. Aki úgy gondolta, most, hogy meglátta ennek a világnak a sötét arcát, a fájdalmat, a szenvedést, már nem is kér többet belőle. Az eszeveszett káosz közepette minden lélek sebeket szenvedett, mert elkerülhetetlen volt a fájdalom ennyi halált látva, főleg akkor, ha pont a szeretted hal meg.

Erin is ott harcolt a tömegben. Az ezelőtti néhány órában folyamatosan az a gondolat cikázott a fejében, melyik oldalon is harcoljon. De a végén nem volt mersze átállni. Gyávának tartotta magát, de már nem változtathatott az álláspontján. Bár teljes erejéből küzdött, nem volt benne biztos, hogy helyesen teszi. Nem állt át, de úgy gondolta az aurorok sem jobbak a másik oldalnál, és bár fehérnek hazudják magukat, nekik sincs joguk eldönteni, ki fekete és ki fehér.

Már rég nem tudta eldönteni, vajon miért/kiért is harcol? Talán egy jobb világért? Nem… Már rájött, hogy ezt a világot nem lehet megmenteni a kosztól, a gonoszságtól. Végleg soha, mert bár vannak, akik önzetlenül cselekednek, az emberi természetnek ugyanúgy része a sötétség is, ami nem hagyja elnyomni magát.

Lehet, hogy inkább valakiért harcol… De nem volt benne biztos, hogy kiért. Janice-ért? Nem… Magáért sem, mert ha nem tartotta volna valami megmagyarázhatatlan erő talpon, már rég ő is feladta volna.

Csak futott, átkozott, ölt és megint ment tovább, vakon, nem tudva hová, merre küzdi magát. Egyáltalán küzd? Vagy csak egy bábu, akitől már elvették a hitet és cserébe felajánlották neki az életét? Aki már döntött az egyik fél mellett és nem cselekedhet mást?

De maga sem tudta, mit tehetne másképp?

<i> – Nemsokára talán megöl valaki és akkor végre vége lesz ennek az egésznek… – </i> gondolta.

<i> – És mi van Perselussal? – </i> Erin, bár már rájött, hogy szereti, tudta, hogy a férfi soha nem fog úgy érezni iránta. Piton akárhogy is nézte, igazi érzések nélküli, kőszívű halálfalónak látszott, és már maga sem értette, miért szerette ennyire. Pedig az érzés megmaradt, akárhogy is akarta megcáfolni.

Szemét már csípte az átkok füstje és mégis küzdötte magát tovább a véráztatta termeken keresztül, amik már felismerhetetlenek voltak a csatától.

Aztán egyszer csak meglátta Pitont. Ő is harcolt, mint akárki más, és Erin egy pillanatra megtorpant, mert rájött, hogy igenis aggódik a férfiért. Mindenkinek voltak ebben a harcban emberek, akiknek a halála begyógyíthatatlan sebet ejtett volna a szívükön. Neki Janice és Perselus voltak azok. Mert szerette a halálfalót és ezen nem változtatott az sem, hogy ellenségek.

Itt már nem az egyéni érdekek miatt folyta a harc, vagy nem szórakozásból. Itt azokért az eszmékért harcoltak a varázslók és boszorkányok, amikben talán már maguk sem hittek, de vezetőik, akiknek eddig hittek őket használták arra, hogy győzzenek. Az egész csak egy varázslósakk játszma volt, ahol nem számított a győztesnek a sok elveszített, szétporladt bábu.

De ezek a bábuk mások voltak mégis. Képesek voltak letépni köteleiket akár az életük árán is. Erin is ezt tette. Már nem látta értelmét, hogy bármiért/ bárkiért tovább éljen, és így történhetett, hogy amikor Piton felé száguldott egy átok, amin látszott, hogy képtelen lesz kivédeni a már amúgy is súlyos sérülései miatt, egyszerűen a férfi elé vetette magát.

A döntés töredék másodpercében rájött, hogy egész életében, miután kilépett az iskola falai közül, láthatatlan szálak mozgatták, amiknek hálójába önkánt gabalyodott bele.

<i> – Ha már életemben nem lehettem szabad sosem, legalább hadd haljak meg azért, akit szeretek – </i> gondolta.

Érezte, ahogy a varázsige szétterjed a testében és mozdulatlanul a földre esik. Tekintete még találkozott Piton értetlen és talán egy kicsit kétségbeesett fekete szemeivel. Nem tudta kimondani az utolsó szót, amit szeretett volna, ezt az időt elvette tőle már a világ, de érezte, hogy Perselus tudja, mire gondol.

Elmosódott felvételként látta már csak, ahogy a férfi letérdel mellé, és már tisztán látta arcán a fájdalmat, amit pedig mindig elrejtett.

– Bocsáss meg… – nyögött ki végül mégis nagyon halkan két szót.

<i> – Igen Perselus, bocsáss meg, hogy utoljára mégis fájdalmat kellett okoznom neked… – </i>