Erin egyenesen a Mágiaügyi Minisztérium elé hoppanált. Kicsit úgy érezte, hibái egy részét jóváteheti azzal, ha figyelmezteti a többieket. Tudta, hogy ebben a nehéz időszakban az aurorparancsnok éjjel is gyakran dolgozni szokott.

Az őr csak egy álmos ám gyanakvó pillantásra méltatta, amikor elhaladt mellette. Beszállt a liftbe és felfele indult. Amikor elérte a megfelelő szintet kiszállt és gyorsan elindult Hagar Ortega irodája felé.

Léptei baljósan vízhangoztak a kihalt, félhomályos folyosón. A keresett ajtó mögül világosság szűrődött ki. Erin bekopogott.

– Tessék! – szólt ki az aurorparancsnok meglepett, mély hangja.

Erin óvatosan benyitott. Az asztalnál egy erősen őszülő, vékonynak nem mondható varázsló ült. Vastag keretes szemüvegével egy mogorva nagyapóra hasonlított leginkább Előtte hatalmas irattornyok hevertek szerte, és vagy négy üres és egy félig még tele lévő kávéscsésze.

A férfi fürkészve nézte a nőt, majd elmosolyodott, hogy oldja a feszültséget és az asztala előtti székek egyikére mutatott.

– Mi szél hozott ide Erin? Foglalj helyet.

Erin leült. Picit még tétovázott, majd belekezdett a mondanivalójába.

– Tudomásom szerint a halálfalók holnap este akarják megtámadni a Minisztériumot – vágott bele bátran.

A férfi szemei kikerekedtek ezekre a szavakra. Megköszörülte a torkát, majd kissé kétkedve szólalt meg.

– Biztos vagy ebben? És egyáltalán… honnan veszed ezt? – kérdezte, miközben már gyakorlott szemmel keresgélte a hazugság nyomait a lány arcán.

– Hazafelé jöttem az utcán és belebotlottam egy csoport részeg halálfalóba… – Erin amint kiejtette a szavakat rájött, hogy milyen komolytalanul és hihetetlenül is hangoznak.

Hagar Ortega újra megköszörülte a torkát.

– Hazafelé? Hajnali… – a falon függő ősrégi órára pillantott. – fél négykor? Szerinted, ha a halálfalók holnap akarnának megtámadni minket – kezdte óvatosan a kérdését, mintha kételkedne Erin elmeállapotában. – akkor részegek lennének?

Végigmérte a lány gyűrött, rendezetlen ruházatát. Erin elvörösödött, mert látta a varázslón, hogy pontosan tudja miért olyan, amilyen.

– Látom jól érezted magad az éjszaka… – itt kis hatásszünetet tartott és jelentőségteljesen nézett a boszorkányra. – és van egy olyan érzésem, hogy nem vagy teljesen józan, de ez nem ok arra, hogy ilyen históriákat találj ki. És egyáltalán, hogy kerültél olyan környékre, ahol halálfalók vannak? … nem mintha sok közöm lenne hozzá…

– Ez nem história! – háborodott fel Erin talán túl nagy hévvel. – És nem vagyok részeg. Különben meg csak… egy… barátomnál voltam…

– Azt látom, bár nem tudom, miféle barátod lakik ilyen környéken.

– Csak gondoltam sétálok egy kicsit még az utcán…

Az aurorparancsnokon látszott, hogy egy szavát nem hiszi el a lánynak.

– Nos Erin, már amúgy is beszélnem kellett volna veled valamiről… – Ez nem hangzott túl jól Erin számára. – Mostanában meglehetősen furcsán viselkedsz. Én elég régóta ismerlek téged és mindig is egy elkötelezett aurornak tartottalak, még akkor is, ha ezzel mások ép nem értettek egyet a Mardekáros múltad miatt. Úgy voltam ezzel, hogy végül is ez nem számít, hiszen akkor még mindenki gyerek volt… Nem az határozza meg az ember életét, hogy a Roxfortban épp melyik alapítóról elnevezett házba rakják. De a legutóbbi akciód óta…

A férfi félbeszakította magát és egy kicsit töprengve bámult a nőre.

– Janice a te utasításodra erősítést hívott, de végül a halálfalók valahogy megtudták az akciót. Kíváncsi lennék, hogyan? És egyáltalán miért nem velük mentél? Mit csináltál külön? Annyira zavaros ez az egész és eddig nem is volt időm vele foglalkozni… De most már nagyon kíváncsi lennék.

<i> – Te jó ég! Ez nagyon kezd egy kihallgatásra hasonlítani – </i> gondolta magában Erin.

– Hát… Volt egy kis… hmm… nézeteltérésem az egyik halálfalóval. És úgy gondoltam, akkor már miért ne hasznosíthatnám az utat? Meg amúgy is tartoztam ennyi „kedvességgel” ennek az embernek…– mondta Erin. Próbálta az igazságot mondani, mivel még mindig az aurorokhoz sorolta magát gondolatban, de valahogy nem jöttek a szavak olyan könnyen a szájára. Inkább köntörfalazott, minthogy bevallja a teljes igazságot. Már szinte undorodott magától ezért.

– Tehát magán célú érzelmi dolgok voltak a háttérben? – Ez nem hangzott olyan rosszul, mint egy árulás vádja, de ez is elég kétségbeejtő volt.

– És nem gondoltad volna – folytatta a varázsló, miközben felállt és elkezdett sétálni a befüggönyözött ablak előtt, ami a széke mögötti falon volt. – Hogy tisztességesebb lett volna, ha találkozol vele valahol és megbeszélitek a dolgokat? Persze tisztesség! – az aurorparancsnok felhorkant – Mit tudhat erről egy Mardekáros?

Erinnek nagyon rosszul estek ezek a szavak. Eddig még soha nem beszélt vele az öreg varázsló így. Kezdte úgy érezni, hogy rosszabbul áll a szénája, mint hitte.

– Azt mondta az előbb, hogy ez nem számít – jegyezte meg határozottan a másik szemébe nézve.

– Sajnos kezdem úgy hinni, hogy mégis… – vágott vissza a férfi.

Egy ideig csönd volt, majd a parancsnok folytatta a gondolatmenetét immár nyugodtabb hangon.

– Vagy bánom is én, ha nem beszéltek, hanem párbajoztok… de nem kellett volna belekeverned az aurorokat is!

– A halálfalók inkább nem tudnak semmit a tisztességről! Gondoltam, úgyis megérdemelné – mondta Erin halkan.

– Önbíráskodás… – sóhajtott fel a varázsló. – Nem tudom hova lett az eszed? Azt hittem jól megtanultad ezeket a dolgokat! Miért is hittem, hogy egy Mardekárosból jó aurort csinálhatok? – kérdezte szinte csak magától töprengve.

– Én csak hibáztam… Senki sem tökéletes, de ezt itt úgy látszik egy „Mardekárosnak” nem nézik el… – mondta halkan, de annál szemtelenebbül Erin.

– Senkinek sem nézünk el túl sok hibát! És nem csak ez az egy, ami nyugtalanít… Azt hallottam, néhányan láttak, amint egy halálfalóval párbajozol és a végén mindketten életben maradtatok. Ez az ember véletlenül látta az utcán a halálfalót… bizonyos Perselus Pitont – itt a férfi figyelmesen leste a boszorkány reakcióját. – Élt… És mint látjuk, te is élsz…

– Honnan tudtam, hogy meghalt-e? Elterült a földön és azt hittem meghalt… – Erin magában gyűlölte magát, amiért ekkorát hazudott… De az igazat nem mondhatta meg.

– Talán nem a megfelelő átokkal próbálkoztál… De azt csak észre kellett volna venned, nem? – kérdezte szinte kedvesen az aurorparancsnok, de a hangjában félreismerhetelen gúny csendült.

– Nem halálos átkot lőttem, hanem egy taroló átkot, de az is meg tudta volna ölni… – hajtotta le a fejét Erin, de nem bűnbánásból, hanem azért, hogy ne látszódjon rajta, mennyire utálja magát. Utálta magát, mert túl könnyen jöttek a hazug szavak a nyelvére.

– Hát persze… Egyelőre hiszek neked Erin, de – a férfi figyelmeztetőn emelte fel a kezét. – Jól gondold meg, mit és hogyan teszel… És azt is melyik oldalon állsz. A viselkedésedben eddig még nincs semmi, amiért ezt kéne mondanom, de vigyázz, mert úgy érzem közel vagy ahhoz a ponthoz, ahol sajnos azt kell mondanom… árulás…

Egy hosszú percig síri csönd volt a szobában, majd Erin felállt, elköszönt, és kilépett a szobából.

<center> * </center>

– Nem… – nevetett fel cseppet sem kedvesen Perselus. – Ennél jobban már nem csavarhatnám az ujjamra a kislányt… De nem hiszem, hogy szükség lenne rá…

A halálfaló-ház nappalijában ült, vele szemben Lucius. A gyűlésről egyenesen ide jöttek, de még Narcissa aggódása sem tudta ágyba bújtatni őket. Amikor pedig visszaértek, Perselus egy jó kis történettel várta őket…

– Hallottam, mielőtt elment volna, azt suttogta, hogy szeret… – mesélte tovább gúnyosan a férfi. – Persze azt hitte, hogy nem hallom.

– Jajj de kis ééédiiii!! – vihogott fel a Lucius mellett ülő Bellatrix, aki az alkoholtól még a szokottnál is élénkebb volt. – Nagyon rég nem mondott neked senki ilyet igaz Persiiii???

A halálfaló meglehetősen mulatságos látványt nyújtott, ahogy a fotel karfáján dülöngélve lengeti a lábát, mint egy kislány és idiótán vihorászik.

– Biztos nagyon jóóóóól esett… – cukkolta tovább volt háztársát Bella, aki részegen általában minden mondatot hosszan elnyújtott.

– Igen persze! – Piton hangjából egyértelműen az ellenkezője csendült ki. – De van egy olyan érzésem, hogy nem sokára kapunk egy igen hasznos szövetségest. A történtek után valószínűleg nem találja majd a helyét az auroroknál… Talán azért mert… hazudni fog? – tette fel magának a férfi a költői kérdést és közben nagyon jól szórakozott.

– Tehát – állt fel a fotelből. – ne csodálkozzatok, ha holnap bekopogtat egy régi ismerős…

Azzal elindult fölfele a szobájába, és még épp hallotta lentről Bellatrix tiltakozását, amikor Lucius, más megoldást nem látva a vállára dobva próbálta meg eljuttatni a szobájába a boszorkányt.

Ahogy a lépcsőn ment már korántsem érezte magát olyan jól, mint ahogy lent. Bellatrix kérdésén töprengett.

<i> – Tényleg nem esett jól neked, hogy ilyen őszintén azt mondta? – </i> tette fel magának a kérdést.

<i> – Ugyan! Megszoktam már, hogy nem érez irántam ilyesmit senki és nem is hiányzik! – </i> gondolta határozottan. <i> – Nem sokára úgy is köztünk lesz valószínűleg… Még a hasznomra válhat ez az érzése. Persze csak addig, amíg ki nem ölik belőle. Mert ha tényleg halálfaló lesz, ez be fog következni… </i>

Nem tudta, hogy örüljön-e ennek, de azt igen, hogy ő soha nem hagyatkozna a gyenge érzéseire, még ha lennének is ilyesmijei.