Erin álmosan nyitotta ki a szemét. Körülötte még sötétség uralkodott, ő mégsem tudott aludni tovább. Ahogy zavaros szemekkel bámult a sötétségbe, kezdett visszacsordogálni fejébe a valóság. Az emlékei, amik kellemes borzongást idéztek elő benne. És megérezte egy férfi egyenletesen szuszogó testét maga mellett.

Érzékei még tompák voltak, és belefáradt a folyamatos önmarcangolásba. A szív mindig megmutatja az ember útját, még ha nem is a helyeset.

Oldalra nézett Piton arcára. Fejük egy szinten volt a párnán. Mint legutóbb most is eszébe jutott, milyen más így az arca, mint amikor ébren van. A vonásai ellágyulnak és a fekete szemöldök sem ível gúnyosan a magasba.

Úgy szeretett volna végigsimítani az arcon, de már nem tehette. Szinte érezte, ahogy a valóság elszakítja őket egymástól. Nehéz szívvel, de mégis óvatosan kimászott az ágyból. Macskaléptekkel osont a pálcájáért, majd összevarázsolta a ruháit és gyorsan felöltözött.

Óvatosan kinyitotta az ablakot, mivel nem akart az ajtón távozni. Még egy utolsó pillantást vetett Pitonra és a félhomályban egy könnycsepp csillogott a szemében, ami lassan elindult az arcán és végül leesett a szőnyegre.

– Szeretlek – hagyta el ajkát halkan egy szó és tudta, hogy ha nincs is ébren, a varázsló hallani fogja a szavát. Lehet, elfelejti, mint egy álmot, de talán ez az aprócska szó belemászik a fülébe, és elmondja neki azt, amit ő soha nem fog tudni majd.

Amikor kimászott az ablakon, tudta, hogy lelke egyik darabkáját öröke otthagyta a férfinél.

<center> * </center>

Sötét utcákon sétált. Pitontól ismerős környékre hoppanált, de úgy döntött sétál egy kicsit hazafelé, hogy kitisztuljon a feje. Az idő 3 – 4 óra között járhatott, de tél lévén még éjféli sötétség uralkodott a városban. A hold vékony sarlóként függött az égbolton, de a fényét elhomályosította az utcai lámpák tompa ragyogása.

A jéghideg levegő csípte az arcát, de valamennyire le is csillapította az érzelmeit. Egy halálfalóval nem lehet köztük semmi. Ezt világosan tudta.

Egyenletes lépésekkel haladt a lámpák sárga fénykörében a kihalt utcákon. Épp befordult egy szűk sikátor sarkán, amikor megpillantotta a halálfalókat.

Az éjszakai időpont ellenére gyorsan reagált és egy kiábrándító bűbájt szórt magára. Még így sem mert nagyon közeledni a kis csoporthoz, de legalább észrevétlenül kihallgathatta őket. Felfedezett egy ismerős arcot is: Lucius Malfoyét.

– Előre várom a holnapi napot – nevetett fel gúnyosan Malfoy leplezetlen kárörömmel. – Kíváncsi vagyok a Minisztérium hogyan fog reagálni a támadásra… Nem hinném, hogy túl felkészültek lennének…

– Végre leigázhatjuk azt a beképzelt, muglimádó csőcseléket… – hangoztatta jó hangosan egy varázsló, akit Erin nem ismert.

– Remélem minden jól fog sikerülni… – vágott kissé aggodalmas képet egy alacsony kövérkés halálfaló.

– Jaj, Antonio ne legyél már betojva! – szólt rá röhögve az előbbi férfi.

– Gyerekjáték lesz legyőzni azt a sok marhát! – helyeselt Lucius, és Erin rájött, hogy tulajdonképpen olyan lehet ez a beképzelt felvágás nekik, mint egy lelkesítő beszéd. Ezzel próbálják magukkal is elhitetni, hogy tényleg ők fognak győzni. Amiben az auror természetesen nem akart hinni.

– Azért ne bízd el magad Lucius – lépett ki a közelben lévő egyetlen ajtón Bellatrix. – Nem szép dolog lebecsülni az ellenfelet – mutatóujját gúnyosan meglengette a férfi orra előtt, de látszott, hogy ő sem gondolja komolyan.

– Olyan sokat vagyunk, hogy biztos győzni fogunk – jelentette ki a varázsló.

– Lassan vissza kéne mennünk a szállásra – szólalt meg Narcissa aki úgy tűnik nagyon a szívén viselte, hogy kipihentek legyenek a nagy csatára.

– Jaj, Cissy ne hülyülj má’ még alig múlt éjfél – tiltakozott Bella, akin látszott, hogy nem éppen józan, és bele is kellett kapaszkodnia Malfoyba, hogy el ne dőljön.

– Jut eszembe, hol van Perselus? – kérdezte Narcissa.

A nő körbenézett az utcán, mintha csak azt várná, hogy az egyik kuka mögül kiugrik az említett varázsló. Tekintete szerencsére átsiklott Erinen, aki félelmében még lélegezni is elfelejtett, hogy aztán megnyugodva engedhesse ki a levegőt.

– Biztos elcsámborgott valamerre, vagy mitt’om én… Volt valaha is valami közöm a dolgaihoz? – kérdezte a férfi megrántva a vállát, miközben támogatta a részeg Bellatrixot. – Vagy az is lehet, hogy lefeküdt már aludni – tette hozzá félig gúnyosan, félig a boszorkány megnyugtatására.

<i> – Jah, lefeküdt… csak nem aludni – </i> húzta el fanyarul a száját Erin és egy pillanatra visszatértek fejébe az emlékei…

– Hát jobb lenne, ha mi is azt tennénk… Igaz, hogy csak este fogunk támadni, de kipihenten minden sokkal könnyebben fog menni… Ha meg elcsesszük, vagy meghalunk közben, vagy a Nagyúr szedi le a fejünket, szóval szerintem tanácsosabb lenne pihenni – zárta le a témát Narcissa.

– Hát, ha úgyis meghalunk nem tök mind egy? – kérdezte Bella, majd hisztérikus vihogásban tört ki.

– Bellus neked meg végképp aludnod kéne… Másnaposan nem lehet harcolni – ingatta meg a fejét a szőke hajú boszorkány.

A csapat végre beadta a derekát, és lassan az ajtó felé indult, amin nemrég Bellatrix kilépett. Lucius támogatta a részeg nőt, a többiek pedig egymást, mert nem csak Bella volt az egyetlen, aki egy kis alkohollal próbálta bátorítani magát a csata előtt.

Erin pedig hazahoppanált, hogy tudósítsa az aurorokat a hírről.