Erin Janice mellett baktatott a kertkaputól a ház felé vezető úton. Az égen hatalmas, szürke felhők tömegei hömpölyögtek, csak néhány helyen derengett át a napfény, ahol a szél pengéje felsebezte a felhőket.

A harc nem sokkal éjfél után véget ért. A legtöbb halálfaló elmenekült, néhányat viszont sikerült elfogni. Erin valahogy nem tudott örülni ennek sem. A hangulata teljesen pocsék volt.

Egyikük sem szólt a másikhoz egy szót sem. Amikor viszont beléptek a házba, Janice szembefordult fekete hajú barátnőjével.

– Úgy érzem, magyarázattal tartozol nekem! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

– Rendben, csak üljünk le… – sóhajtott lemondóan Erin, és a nappali felé indult.

Leült az egyik fotelbe, Janice pedig vele szemben telepedett le. Erin úgy döntött, az elején kezdi.

– Szóval, úgy volt, hogy megkeresem Piton szobáját, és… tulajdonképpen el akartam kapni, hogy semmiképp se szökhessen el, mert ugyebár eredetileg ő volt a célpontom… – a nő kissé akadozva és összefüggéstelenül beszélt, mivel közben a saját érzéseit is próbálta kibogozni.

– És a végén mégis te segítettél neki megszökni – jegyezte meg szenvtelenül Janice, majd magyarázatképp hozzátette. – Láttam…

Erin nem vett tudomást a megállapításról. Elmesélte, hogy hogyan párbajoztak és hogyan sikerült végül sarokba szorítania a férfit.

– De nem voltam képes megsebezni, vagy akármi… – keserűen sóhajtott. – Annyira gyenge vagyok… olyan hamar levesz a lábamról, pedig biztos vagyok benne, hogy csak szórakozik velem… és mégsem vagyok képes ellenállni neki.

Elmesélte a történet többi részét is, egészen addig, hogy barátnője rátalált.

– De mi is történt tulajdonképpen? – kérdezte Janice homlokráncolva. – Azt láttam, hogy eléggé feldúltátok az ágyát, de…

A másik nő próbált nem tudomást venni barátnője jelentőségteljes pillantásáról.

– Nyugi, csak csókolóztunk – válaszolta Erin gyorsan.

– Csak…? – húzta fel a barna hajú lány a szemöldökét. – Miért kell mindig nekem játszanom az észt? Ő… egy… halálfaló!!! – tagolta lassan, és látszott, hogy kezd mérges lenni.

Erin sóhajtott.

– Ha ez az egész ilyen egyszerű lenne!

– Az is! Piton= halálfaló= gyilkos= ellenség, magyarul távol kéne tartanod magad tőle!

Erin megrázta a fejét, kezdte zavarni, hogy Janice semmit nem ért meg abból, amit ő érez.

– Szeretem – mondta el halkan az egyetlen egy, mégis nagyon nyomós érvet, ami mellette állt.

Erre aztán Janice sem tudott mit mondani, csak sóhajtott egyet. Sokáig csak némán ültek a saját gondolataikba mélyedve.

– És most mi lesz? – kérdezte meg végül Janice.

– Nem tudom… – suttogta Erin maga elé.

A történteket már nem tudta eltörölni, és az érzéseit sem tagadhatta meg. Úgy érzete, mintha egy nagy ködben lebegne, és nem látta merre van a kiút. Hirtelen nagy szüksége lett volna egy kis egyedüllétre.

Felállt.

– Elmegyek kicsit sétálni. Át kell gondolnom a dolgokat – azzal mielőtt Janice szólhatott volna, felkapta a köpenyét és kilépett az ajtón.

Odakint hűvös, de télhez képest elég enyhe levegő fogadta. Mélyet szippantott a friss levegőből, majd elindult. Lassan sétált a parkban gondolataiba merülve.

Tisztában volt vele, hogy nem kellene így éreznie Piton iránt, és ha ez így megy tovább… Az „enyhén” kellemetlen lesz. Olyan jó lenne, ha tudná irányítani ezt az érzést. De nem, nem és NEM megy! Minél jobban próbálja még maga előtt is tagadni, annál reménytelenebbül csúszik bele ebbe a mocsárba. És ami a legrosszabb, hogy ha néha el tudja felejteni a bűntudatát, a kétségeit, hogyha átadja magát az érzésnek, akkor még <i> élvezi </i> is…

Mélyet sóhajtott.

<i> – Egyáltalán mit érez Ő? – </i> kérdezte magában a lány <i> – Jobban mondva, érez-e egyáltalán valamit?... </i>

Hiszen lehet, hogy már rég észrevette, milyen könnyű játszania vele, és ezért csinált mindent. Egy halálfalóban sose lehet bízni… Akkor ő miért akar még mindig megbízni Pitonban?

– Hogy a franc essen belé! – szitkozódott halkan és belerúgott egy kőbe, ami pattogva messzire gurult a park kövezett utacskáján.

– Valami baj van Kyseraa? – érdeklődött mellette egy túlontúl ismerős hang.

Erinnek elakadt egy pillanatra a lélegzete. Nagyon lassan fordult a férfi felé és közben magában szitkozódott, hogy miért nem tudja visszafogni magát.

Piton egy fának dőlve, mindent tudó pillantással méregette, és látszott, hogy jót szórakozik a szituáción. Szokásosan tiszta feketében volt, és ez az arckifejezés… Erin nem tudta letagadni, hogy mennyire jól áll neki ez a mosoly…

A lány fejébe hasított a gondolat, hogy mi van, ha eddig követte, csak annyira el volt foglalva magával, hogy nem vette észre… Gyorsan elhessegette ezt a lehetőséget.

– Eee… Nem, nincs semmi baj – felelte Erin és legnagyobb rémületére érezte, hogy fülig elvörösödik. – Legalábbis nem olyan, ami rád tartozna! – találta meg a hangját, leginkább a dühe miatt, hogy megint sikerült ilyen helyzetbe hoznia.

<i> – Ó… hogyisne tartozna rád, te barom! Rajtam kívül csakis rád tartozik… – </i> gondolta magában, de ügyelt rá, hogy ne nézzen a férfi szemeibe.

Elfordult, és épp el akart „menekülni” amikor Piton megállította azzal, hogy szelíden megfogta a karját.

Erin szinte pánikszerűen csavarta ki a karját a másik kezéből, és ugrott hátrébb, majd újból elvörösödött.

<i> – A francba, hogy minden az arcomra van írva!!! – </i> gondolta magában keserűen és próbálta lenyugtatni vonásait.

– Mi volt olyan fontos, hogy mindenképp el akarod mondani? Egyáltalán mióta settenkedsz itt? – próbált nyugalmat erőltetni magára, legalább annyira, hogy ne remegjen a hangja.

Piton mosolya kiszélesedett. Élvezte, hogy már a puszta jelenlétével is ilyen hatással tud lenni a lányra…

– Elég régóta…

Ezzel a kijelentéssel nem nyugtatta meg Erint.

– Megmondanád végre, hogy mit akarsz? – kérdezte a nő dühösen, de ez a düh csak a bizonytalanság kétségbeesett álcája volt, és ezt Piton is jól tudta.

– Csak furdalta az oldalamat a kíváncsiság – jött egyre közelebb a varázsló –, hogy miért is jöttél múlt éjszaka a szobámba… Ránk támadtatok… Miért nem a többiekkel jöttél? Miért kellettem pont én neked?

Mire befejezte a mondandóját már egész közel állt Erinhez. A nő nyelt egyet. Mindenre számított, csak erre a kérdésre nem. Bármi jobb lett volna… Máris érezte, hogy a szíve kétségbeesetten kezd dobogni. Nem tudott válaszolni. Nem akart válaszolni. Nem akarta, hogy tudjon válaszolni…

– Hát… Izé… Mégiscsak te kezdted ezt az egész kémes cirkuszt… És én csak… én csak vissza akartam adni… Azért mentem oda, hogy… hogy nehogy el tudj menekülni. – fejezte be sóhajtva zavart habogását. Lehajtotta a fejét. Érezte, hogy a magyarázata zsákutcába futott… és a zsákutca kijáratánál természetesen ott volt Piton.

– És ugyan miért változott ekkorát az álláspontod? – a varázsló csak suttogott, mégis úgy mondta ki ezt a kérdést, mint egy ragadozó, aki már érzi, hogy nem menekülhet a zsákmánya.

Erin csak nyelt egyet. Nemrég Janicnek egy hasonló kérdésére olyan egyszerűen válaszolt. Egy szóval. De ez most lehetetlen volt. Nem válaszolhatta ugyanazt. Inkább marad a menekülés…

– Nem mindegy neked? Tűnj el szépen jó messze, hogy ne kaphassanak el, ne <i> kaphassunk </i> el, rólam meg szállj le! – vágta oda dühösen, majd sarkon fordult és újból menni készült.

Legnagyobb sajnálatára most sem jutott messzire. A férfi elkapta a karját, egy gyors mozdulattal magához húzta, és megcsókolta.

Erin akármennyire is próbált erős maradni, és nem hagyni magát egy kis csókkal legyőzni, úgy érezte azonnal elolvad. Megint be kellett ismernie, hogy minél jobban küzd, annál gyengébb lesz. Ő nem tudja legyőzni ezt az érzést, ami kellemesen, mégis vasmarokkal tartja fogva a szívét, és olyan erővel húzza a férfi felé, amivel szemben neki esélye sincs. És aminek az volt a legnagyobb fegyvere, hogy a végén már maga sem akarta legyőzni.

Akaratlanul is viszonozta a csókot. Amikor kinyitotta a szemét először Piton kedvesen gúnyos mosolyát látta meg.

– Mintha lenne még nekünk egy befejezetlen dolgunk – suttogta Erin fülébe.

A hoppanálás váratlanul érte a nőt. A szokásos érzés volt: mintha egy aprócska alagúton préselnék át, azzal a különbséggel, hogy most ketten voltak. Testük egy pillanatra szorosan összesimult, így száguldottak át a tér és az idő piciny hasadékán, ami egy pillanatra megnyílt előttük.

Erin azonnal elhúzódott a férfitől. Piton szobájában voltak. Ott, ahol azon a bizonyos éjszán. Előrántotta a pálcáját és a varázslónak szegezte. Háta a hűvös falhoz simult. A pálca finoman remegett a kezében Piton pedig mosolyogva figyelte.

– Mi már mindent befejeztünk Piton. Menj el jó messzire, engem meg felejts el! – hangjában visszafojtott düh remegett, de a mögötte megbúvó furcsa színt sem tudta teljesen elrejteni.

A varázsló lassan közelebb lépett. Mutató ujját finoman a pálca hegyére helyezte, és fölfele fordította. A pálcán keresztül finom bizsergés indult meg Erin kezében. Végigfutott a karján, és úgy érezte, mintha egyenesen a szívébe mászott volna bele. A pálca megremegett a kezében, és a padlóra esett.

– Téged elfelejteni? Szerinted az olyan könnyű? – kérdezte még Piton mielőtt megcsókolta. Ajkaival finoman tért át a nő nyakára. Erin már nem tudott, nem akart ellenállni neki.

Nem vette észre, mikor gombolta ki a varázsló a blúzát. Csak annyit érzett, hogy a felsője csúszik le a vállán. Egy pillanatig tétovázott, majd leengedte a karjait, és hagyta, hogy a ruhadarab a földre essen.

A holdfény végigömlött meztelen bőrén. Piton ajkai kérés nélkül is újra megtalálták a helyüket.

A hold ezüstösen leskelődött az ablakban; két alak árnyéka lassan összeolvadt a falon. Egy apró darab vált le a feketeségből, leszáguldott a falon, majd egy melltartó kötött ki a földön. A ruhadarabbal mindketten csak addig foglalkoztak, amíg az útban volt. A falon egyre csak fogyott az árnyék, a padlón pedig gyűltek a ruhadarabok, amiknek színeit kifakította a sötétség, így úgy tűnt mintha azok is az árnyékból szakadtak volna le. A két (vagy egy?) alak lassú, részeg táncot járt a falon az ezüstszínű fényben.

Erin agyára kellemes köd borult, ami eltompított mindent, minden józan észt és gondolatot. Csak az érzések maradtak. A férfi közelsége, az érintései. Meztelen bőrük összesimult. Ajkaik mohón tapadtak egymáshoz. Az árnyékuk lassan dülöngélve elindult a falon, majd mindketten eldőltek az ágyon, és belevesztek a sötétségbe.

A hold mosolygott. Érezte a két ember boldogságát, hogy végre – ha talán csak egy éjszakára is de – zavartalanul egymáséi lehetnek.