Piton egyre szenvedélyesebben csókolta a lányt, Erinnek pedig nem volt elég lelkiereje elhúzódni tőle, és ugyanolyan hevesen viszonozta a csókot. Tudta, hogy már nincs sok ideje, amíg megérkezik az erősítés, mégsem tudott ellenállni. Többször rászánta magát, de nem volt képes megtenni. Amikor nem volt a varázsló közelében, akkor minden erejével viaskodott az érzései ellen, de ilyenkor nem tudott.

A férfi újra – és újra csókolta a nyakát, az arcát. Erin a hátát az alak melletti falnak döntötte, de Piton súlyától lassan csúszni kezdtek, és végül elfeküdtek az ágyon. A csókot még közben sem hagyták abba. A boszorkány átkarolta a férfi nyakát, ujjaival a fekete tincsek közé túrt, Perselus keze néha elkalandozott a nő nyakáról, de ezt egyikük sem bánta.

Végül mégis a lelkiismeret győzött, és nehéz szívvel, de kinyitotta a szemét, és eltolta magát a varázslótól.

– Mi az? – kérdezte Piton, majd újra közelebb hajolt, és folytatta a csókot, Erin pedig képtelen volt ellenállni. A férfi finoman kihúzta a lány hajából a csatot, majd végigsimított a nyakán és továbbcsúsztatta a kezét, talán túlságosan lentre. A kétfajta éjszínű haj tökéletes harmóniát alkotva keveredett össze. A boszorkány néhány percig újra elmerült abban a kellemes, bizsergető érzésben, ami elkapta, majd újra megszakította a csókot.

– Ne csináld… – lehelte.

– Miért? – kérdezett vissza halkan a férfi.

– Nem szabad… – suttogta elhalóan, de a hangja nem volt meggyőző.

– Ha így gondolod… – válaszolta Piton és úgy tett, mintha fel akarna állni.

Erin nem gondolkodott. A varázsló talárja után kapott és válaszul ajkait hevesen a másik szájára tapasztotta. A nő úgy érezte, mintha Piton a csók közben finoman elmosolyodott volna. Halkan felnyögött. Vágyott a másik közelségére, de tudta, hogy nem helyes, amit tesz. Hosszan csókolóztak, majd újra eltolta magától a férfit, és mélyen az éjfekete szempárba nézett.

Annyira szerette volna beadni a derekát, és nem ellenkezni tovább. Ugyanakkor tudta, hogy nem teheti ezt. Nem teheti meg az aurorokkal és Janice-szel, akik bíznak benne. És nem teheti meg ezt Pitonnal. Nem áltathatja itt, miközben idehívta az erősítést. Még a maga szemében sem volt mentség, hogy megijedt az érzéseitől. Lelke mélyén már rég megbánta, hogy azt tette, amit tett.

Ahogy a fekete szempár a türkizszínűbe kapcsolódott, Piton meglátta Erin szemében gondolatai árnyékát. Csak egy pillanat kellett hozzá, és már tisztában volt az aurorok érkezésével.

Arcvonásai megkeményedtek, és felkelt az ágyról. A nő azonnal tudta, mi történt. Az ágy szélére csúszott, felült és szomorúan lehajtotta a fejét. A könnyeivel küszködött, de ezt nem mutatta ki a férfi előtt.

Haja fekete függönyén keresztül nem vette észre, hogy Piton a pálcájáért oson, majd ráemeli. A sóbálvány- átok teljesen váratlanul érte. Arcán megfagyott a keserű kifejezés, még pislogni sem tudott, csak nyakán folydogált egy kis vér, az újból felrepedt sebből.

Piton a lány felé indult.

– Ha nem hívod az aurorokat – öltött sajnálkozó kifejezést az arca. – Nagyon szép éjszakánk lett volna…

A halálfaló odalépett a lány elé és úgy guggolt, hogy a szemébe tudjon nézni, ami az egyetlen olyan része volt a lánynak, ami életet sugárzott, bár azt sem tudta mozgatni. Mivel szoborrá volt dermedve, nem tudta elfordítani a tekintetét az éjsötét szemekről, amik azonnal magával ragadták.

Egy ideig csak bámultak a másik szemébe. Erin próbált semmire sem gondolni, és visszafojtani a könnyeit, bár így is félt, hogy az érzései túlságosan kiütköznek a szemében.

Piton színpadiasan felsóhajtott.

– Imádom azt a kicsi szádat, de egy halálfalót nem irányíthatnak az érzései… – Puha csókot nyomott a boszorkány merev ajkaira, majd kisétált a szobából.

Erin nem bírta tovább, mozdulatlan arcán legördült egy apró könnycsepp, majd még egy, és még egy…

<center> * </center>

Az aurorok halkan haladtak az erdő fái között. Elöl Janice ment egy őszes hajú auror mellett, aki egy régebbi átok nyomán nem tudta mozgatni a fél arcát. Az aurorparancsnok őt jelölte ki az akció vezetésére.

Amikor Janice bejelentette, hogy mi történt, viszonylag kétkedéssel fogadták a hírt. De mivel minél több halálfalót akartak elkapni, mielőtt elfajul a helyzet, ezért kijelöltek egy kis csapatot.

Az aurorok hamarosan megérkeztek a holdfényben fürdő régi házhoz, de ők kicsit sem látták olyan szépnek, mint nemrég Erin. Nekik csak egy gennyes seb volt, egy piszokfolt a tökéletesen tiszta világ terítőjén, amit a Minisztérium megalkotott. És természetesen a Mágiaügyi Minisztérium mindig szépen kimosta ezt a terítőt, még akkor is, ha nem volt rá szükség…

Ők nem mászkáltak fel a falon, hanem egyenesen az ajtóhoz sétáltak, és egy egyszerű rontással betörték. Pontosabban csak megpróbálták, mivel a védővarázslatok először nem engedtek. Együttes erővel újra próbálkoztak, az ajtó pedig végül beszakadt a nem túl udvarias „kopogtatás” miatt.

Annál nagyobb volt a csodálkozás, amikor bent már várták őket.

Harc kezdődött. Az emberek fele a házban, míg mások kint az erdőben küzdöttek. Úgy tűnt, mintha mindenki az életéért harcolt volna, és ez igaz is volt. A parancs egyszerű: öld meg az ellenségeidet és maradj életben. Mindig az ész diktál, és az életösztön, igaz?

Pedig pont az a boszorkány nem tudott többet így nézni a világra, aki ezt a harcot kirobbantotta, és most kővé dermedve sírt az egyik emeleti szobában. A még mindig nyitott ablakon lágyan suhant be az éjszakai szél, de a hold ezüst fényét átkok színei lepték el, és a sötétség puha csendjét is elnyomták a kiáltások.

Egészen idáig ő is úgy gondolkodott, ahogy azt elvárták tőle. Úgy nézett a világra, hogy az a jó, a normális, az egyetlen elfogadható. Nem tökéletes, de bűn lázadni ellene. Most pedig, ahogy az ellensége után sírt, megrendült a hite, egész addigi életében.

Az emberek nem tökéletesek. Akárminek is mondják magukat. Lehet, hogy kívül makulátlannak mutatják magukat, de belül mindenkinek van valami kis titka.

Hiszen Dumbledore is. A jóságos bácsi meg akar valakit mérgezni. Ezt tudta bizonyíték nélkül is. Nem volt kíváncsi rá, hogy kit és miért.

Elég sok embert látott, akiket ártatlanul ítéltek el, vagy épp csak elsöpörtek az útból. De akkor furcsamód nem zavarta. Ő is csak a része volt ennek a tökéletesen működő gépezetnek, és nem vette észre, hogy akikkel küzd, cseppet sem jobbak, mint akik <i> ellen </i> küzd.

És tessék. A sors kegyetlen fintora, hogy ő, aki Mardekáros létére aurornak állt, aki aranyvérű ellenére megtagadta az aranyvérmániát, aki mindig próbált a jelenlegi rend mellett küzdeni és elítélte az olyan embereket, akik mást mondanak, most pont egy halálfalóba szeretett bele.

Ezt olyan világosan érezte, mint semmi mást, és ez nagyon fájt.

Most is kizárólag azért jött ide, hogy aurorként teljesítse a kötelességét. Legalábbis jó lett volna ezt hinni. De a szíve mélyén érzete, hogy azért jött ide, mert félt, és meg akart szabadulni az érzéseitől. És most csúfos kudarcot vallott.

Nevetségesnek és önző dolognak tűnt, hogy a félelme és a gyengesége miatt ezen az éjszakán életek fognak elveszni vagy épp teljesen megváltozni. Ha tudta volna, rég visszafordította volna az időt, és rendbe hozta volna, amit tett. De sajnos ez ebben a világban még egy boszorkánynak sem ment.

Ekkor lenyomódott a kilincs és egy ismerős alak lépett a helységbe.

Janice amint meglátta barátnőjét odasietett hozzá, és miután felmérte a helyzetet, feloldotta az átkot. Legnagyobb meglepetésére Erin zokogva borult a nyakába.