Erin és Janice az ebédlőasztalnál ültek. Előttük az asztalon Dumbledor levele feküdt széthajtva. A pergamenen egyenes írással ez állt:

<center> <i> Kedves Daniel!

Nagyon sajnálom, hogy megszakadt köztünk a kapcsolat, és nem írtam Neked. Nagy szükségem lenne a segítségedre. Mint régiségkereskedő, biztosan tudsz nekem segíteni. Szeretnék egy olyan kis tartóedénykét, amiben régen a gyógyszereket tartották. Meg az olyan dolgokat, amiket észrevétlenül szoktak beadni más embereknek. Persze, abszolút jó szándékkal… Mert isten őrizz, hogy megmérgezzek valakit, de nem is ezért kellene. Csak tudod az édességeimnek. Szóval szeretnék venni tőled egy ilyen kis edénykét (na meg azt, ami benne van…) Persze tisztességesen megfizetnélek érte. Szeretném a részleteket személyesen megbeszélni.

</i> </center>

<i> Üdvözlettel:

Albus Dumbledore </i>

Már jó ideje bámulták a levelet szótlanul. Arra mindketten rájöttek, hogy Dumbledore mellébeszél. Valószínűleg az kell neki, ami abban a bizonyos edénykében lenne. Ami be akar adni valakinek, valamiért észrevétlenül.

Erin sóhajtva összehajtotta a levelet és zsebre vágta.

– Azt hiszem, amíg nem tudjuk kideríteni, pontosan mit jelent a levél, addig arra kéne koncentrálnunk, hogyan derítsük ki annak az épületnek a helyét. – támasztotta a kezébe a homlokát.

– Na igen… Még egy lehetetlennek tűnő feladat. Meg ez az egész… – fintorgott Janice. – Mit nyomozunk mi itt Dumbledore után, aki egy tisztességes, törvénytisztelő polgár, ráadásul a Roxfort igazgatója… Es mindezt csak azért, mert Piton bogarat ültetett a füledbe! – háborgott a barna hajú lány.

– Jól van! – sóhajtott Erin. – Szépen kiderítjük, hogy hol vannak Pitonék, erősítést hívunk, elfogjuk őket, azután odamegyünk Dumbledore-hoz és tisztázzuk ezt az egészet.

Elővette a vékony ezüsttőrt a zsebéből, és szórakozottan játszadozni kezdett vele. Ahogy nézte a keskeny, fekete markolaton tekergő finom ezüstszínű növénymintákat, eszébe villant egy kép. Egy kép egy karperecről, ami megkeserítette az életét.

Felpattant az asztaltól, és fellelkesülve mutatta a fegyvert barátnőjének.

– Ugyanaz a minta, mint a karperecen, csak fekete alapon. Ez csak jelent valamit, nem? – Idegesen fel-alá kezdett járkálni a szobában. – Talán meg tudnánk vele keresni Pitont.

– Lehet, hogy csak véletlen – érvelt Janice, miközben odasétált a másik lányhoz, és a kezbe vette a fegyvert. – A növényminták nagyon kedveltek.

Erin összeráncolta a homlokát. Nem akarta elhinni, hogy semmi jelentősége a díszítésnek. De mivel nem volt jobb ötlete, ezért elvetette a témát.

– Kimegyek a parkba gondolkodni. Lehet, hogy nem jövök vissza, mert eszembe jut valami terv – Erin elindult a hálószobájuk felé. Az ágyra dobott néhány fekete cuccot és egy egyszerű, fekete talárt, hogy ne rikítson ki az erdőből, ha egyszer odajut. Haját hátra feltűzte, csak a csat fölött lógott le néhány hollófekete tincs.

Elővett az egyik szekrény fiókjából két furcsa alakú, lapos tárgyat. Az egyiket odadobta a barna hajú lánynak.

– Ha üzenek vele, hívj erősítést – mondta tömören és indulni készült.

– De ne csinálj semmi meggondolatlanságot! – szólt még utána Janice az ajtóból.

Erin nem válaszolt neki. Ezt nem ígérhette meg, mert tudta, hogy úgysem tartaná be.

<center> * </center>

A parkban hideg volt az idő. A nap fénye a szürke felhőkön keresztül szűrődött át. A szél a fák zúzmarás ágai között cikázott. Néha beletépett az egyik padon ülő nő hosszú, fekete hajába. Kezében egy vékony, kecses pengéjű ezüsttőrt forgatott.

A lehetőségeken gondolkodott. Hogy mit tehetne a tőrrel. Próbált már minden varázslatot, nyomkövető búbájtól a rejtett jeleket feltáróig. Egyik sem hozott semmi eredményt.

Azt az ötletet már rég elvetette, hogy csak úgy elindul megkeresni a városban Pitont. London nagy volt, ráadásul nem lehetett biztosan tudni, hogy az a ház a városban állt és nem 1000 mérfölddel arrébb…

Azután támadt egy picit furcsa, szinte gyerekes ötlete, de mivel nem tudott jobbat, kipróbált. Egy picit habozott, majd megdörzsölgette az ezüst kúszónövény-mintákat a tőr nyelén. Először semmi sem történt. Erin csalódottan lehajtotta a fejét, és kezeit az ölébe ejtette.

Halk pukkanás hallatszott, és mivel még mindig az ölében fekvő fegyvert nézte, először csak egy széltől tépázott, fekete talárszegélyt pillantott meg.

Lassan emelte fel a fejét, és szíve kihagyott egy ütemet, amikor tekintete egy fekete szempárral találkozott. A gondolatait próbálta nagyon kordában tartani, hátha ezzel az előtörő emlékeknek is gátat vethet. A meglepetéstől szóhoz sem tudott jutni. Piton felemelte az egyik kezét.

– Mit csináltál? Ez a gyűrű majdnem leégette az ujjamat… – vetette oda a nőnek a kérdést.

– De honnan tudtat, hogy én… hogy itt… – dadogta a még mindig meglepett lány.

– Nevezzük megérzésnek – a férfi hangja édeskés volt a visszafojtott gúnytól – Csak hozzáértem, és hoppanáltam

Erin felállt és megmutatta a őr markolatát Pitonnak. Azt is elmesélte, hogy hol vette, majd a férfi kezébe nyomta Dumbledore levelét.

A halálfaló átfutotta az írást, majd arcán egy gúnyos mosoly terült szét.

– És még te mondod, hogy nem vagy a kémem, és nem vagy megbízható… –

Piton indulni készült. Erin fejében megfogalmazódott egy terv. Direkt kivárta az utolsó utáni pillanatot.

– Öhm… Piton… – kezdte, mintha mondani akarna valamit, és jelzésképp megérintette a varázsló vállát, aki éppen elkezdett hoppanálni.

Erin keze hozzátapadt a fekete szövethez, majd magába szippantotta a sötétség.

<center> * </center>

A férfi nem volt felkészülve, hogy társa akad az utazás közben, ezért amikor megérkeztek, végül mindketten a földön kötöttek ki. Piton elkáromkodta magát.

– Ez meg mi a franc volt? – támadt a dühös kérdéssel a lányra, aki kicsit megszeppenten ült a földön.

– Bocsánat… Csak mondani akartam valamit még… De sajnos a hoppanálás közben elfelejtettem. – Beszéd közben feltápászkodott a földől, és kicsit leporolgatta magát. Közben lopva körülnézett.

Ugyanaz az erdő volt, amit keresett. Nem messze tőlük ott állt a kissé ódon ház, amit a halálfalók valószínűleg valamilyen szállásnak használtak. Persze, nem az összes élt itt, mivel már első ránézésre tudni lehetett, hogy az összes halálfaló nem férne el ekkora helyen.

Erin sóhajtott egy aprót. Voldemort csatlósai máris sokan voltak, mégis egyre csak gyarapodott a számuk.

Piton felhorkant, és látszott az arcán, hogy teljesen hülyének nézi Erint.

– Akkor én megyek is – köszönt el kicsit sután a boszorkány, de esze ágában sem volt messzire menni.

Kicsit távolabb hoppanált, ahol már nem láthatta a halálfaló fekete öltözéke miatt. Felnézett a fák takarásában a szürke égre. A nap valószínűleg már elkezdett lefelé menni, mivel rohamosan sötétedett. Úgy gondolta, kivárja az éjszakát, és utána hív csak erősítést. A többi auror megérkezéséig – a Minisztérium nagy forgalma miatt – kb. egy órát számolt.

A fák rejtekében várta, amíg elég sötét lesz az idő. A szél kísértetiesen fuvolázott az ágak között. Az árnyékok úgy nyúltak az ég felé, mint az éjszaka megannyi szörnyetege, ami csak arra vár, hogy beköszöntsön a sötétség, és magába szippanthassa az óvatlan járókelőt. A feje fölött egy bagoly huhogását hallotta. Ahogy teltek- múltak a percek, nem tudta eldönteni, mikor képzeli a hangokat, és mikor valódiak.

Hátát egy fának döntötte, az esti csendben kiélesedtek érzékszervei. Maga körül pásztázta szemével az egyre sötétedő erdőt, fülével idegen hangokat próbált kiszűrni a természet furcsa alaphangjából. Bár látszatra nem mozdult semmi, néha mégis furcsa zajokat fújt el a füléhez a szél. Próbálta leplezni félelmét, és megőrizni hidegvérét. Nem tudta már, mióta ácsorog ott. Lassan feljött az égre az erdő fölött keringő ködfoszlányok mögül a hold kecses sarlója, és a lány útnak indult.

Fekete talárja és haja beleveszett az éjszakába, fehér bőre porcelánként világított a hold gyenge fényében. Finom vonásait mintha kiélezte volna az éjszaka, és türkizkék szemei is sokkal erősebben csillogtak. Végre odaért a házhoz.

Az épület falát kúszónövények borították, az ablakpárkányokat benőtte a moha, és valami különös, fehér virág, amelynek tölcsérszerű virága kísértetiesen ragyogott a holdfényben. Az ablakok sötétek voltak, ezen az oldalon, csak néhány második emeleti ablakban derengett valamicske fény.

Az meg sem fordult a boszorkány fejében, hogy az ajtón át próbál bejutni. A borostyánba kapaszkodva elkezdett mászni a falon. Rálépett a legszélső ablak párkányára és óvatosan benézett a sötét szobába, mivel az ablakon nem volt függöny. Valamiféle raktár lehetett, tele ócska seprőkkel, régi szekrényekkel és egy meglehetősen félelmetes csontvázzal az ajtó mellett.

Erin továbblépett a következő ablakpárkányra. A függöny nem ért végig az ablakon, így a nő be tudott nézni a résen. Ebben a szobában is sötét volt, és az ablakhoz közel fekvő ágyban egy ember aludt. Valószínűleg egy nő volt. A párna takarásából hosszú, göndör, vöröses haj omlott le az ágy szélére.

Erin továbblépett. Piton szobáját kereste, és nagyon remélte, hogy nem kell körbemásznia az épületet. A keze már fájt a sok kapaszkodástól. A következő ablak előtt óvatosan suhant el, mivel bentről világosság szűrődött ki az éjszakába. Azért óvatosan benézett az ablakon, de ott csak egy idősödő férfi olvasott az ajtó melletti kis asztalkánál.

Az összes szoba majdnem egyforma volt, de néha az ablakok közé kerül egy-két nem hálószoba is. Például egy könyvtár, vagy különféle termek. Szerencsére nemsokára megtalálta a keresett szobát.

Piton látszólag békésen aludt az ágyában. Erin egy még az ablakpárkányon elővette a zsebéből a kis jelző tárgyat, és erősítést hívott Janice-től. Egy furfangos bűbájjal kinyitotta az ablakot, majd macskaléptekkel elmászott az ágy mellett, és megállt annak a másik oldalán.

Néhány percig csak nézte a fekete hajú férfi egyenletes légzését. Álmában nem tudta megzabolázni vonásait, arca teljesen nyugodt volt. Csak a parázsló, fekete tekintet hiányzott a teljes összképhez. Erin eltöprengett rajta, mennyire más így Perselus, mint amikor felveszi „álarcát”. Szinte kedve lett volna gyengéden megsimogatni a fekete tincseket, amik kuszán feküdtek a fehér párnán. Gyorsan kiverte a fejéből az ötletet, és közelebb lépett az ágyhoz.

Még mindig nem mozdult a keze, hogy pálcát emeljen a férfire, pedig tudta, hogy megérezheti a jelenlétét. Végül mégis elővette a pálcáját, és a védtelen férfira szegezte. Az valószínűleg megérezhette a hívatlan látogatót, mert felnyíltak a szemei.

A boszorkány kezéből majdnem kiesett a pálca, amikor az éjfekete tekintet megállapodott rajta. A férfi vonásai azonnal megkeményedtek, majd villámgyorsan előhúzta a takaró alól a pálcáját és a nőre támadt.

A sötétben gyors tűzijátékként villogtak köztük az átkok színes fényei. Egy ideig egyikük se tudott győzni, bár Erin most is érezte az a félelmetes fölényt és gyorsaságot, amit első alkalommal. Pitonnak nagyon jó reflexei voltak és a nonverbális átkokkal is könnyen elboldogult.

Egy idő után a lány kezdett fáradni a gyors tempótól. Csak egy pillanatra lankadt a figyelme, és a pálcája máris Piton ágyán landolt.

Egy kis ideig meglepetten bámult a gúnyosan mosolygó férfira, és most vette észre, hogy az még alvás közben is teljes ruházatban van.

Tehát ilyenek a halálfalók. Álmukból felkeltve is megölnek egy aurort, majd ugyanolyan nyugodtan visszafekszenek aludni.

A férfi kimérten közelebb lépett. Erin kitapintotta a zsebében a tőre markolatát. Elhatározta, hogy nem adja könnyen az életet. Megvárta, amíg a halálfaló elég közel jött, és a meglepetés erejével a falhoz lökte.

A pálcát sikeresen kiverte a kezéből, és a kést a nála jóval magasabb varázsló nyakának szegezte.

Ez az apró győzelmet is magában csak az éjszakai időpont számlájára írta. Nem hitte volna, hogy fényes nappal így le tudta volna támadni a magasabb és erősebb Pitont.

Sokáig csak álltak így. Erin nem volt képes megsebezni a férfit, bármennyire is akarta. A halálfaló gúnyos mosolya pedig egyre csak szélesedett.

– Na mi az? Ölj csak meg! – bíztatta a lányt.

Erin szinte tanácstalanul bámult rá. Egyik pillanatban jobban odaszorította fegyverét ellensége nyakához, a másikban pedig elernyedt a karja.

– Én nem vagyok olyan gyilkológép, mint te! – vetette oda összeszorított fogakkal a férfinek, aki, mivel kicsit meggörnyedt, amikor odalökte a falnak, így egy szinten volt az arcuk.

– Már pedig ha egy halálfalóval kerülsz szembe nem szabad tétováznod – válaszolta neki Piton és villámgyorsan megfogta a nő mindkét csuklóját, és megfordította.

A kés még mindig Erin kezében volt, a férfi a boszorkány kezét fogta, úgy szegezte a tőrt annak a nyakához, miközben a másikkal erősen magához ölelte.

Testük finoman simult össze a sötétben. Erin hallotta a férfi szívdobogását, és érezte a forró leheletét a nyakán. A fekete haj lágyan cirógatta az arcát. Félt ugyanakkor nagyon jól érzete magát a másik karjaiban. Ha nem lett volna ott az a kés…

– Tudnod kéne rég, hogy erősebb vagyok – suttogta a férfi a lány fülébe, majd jobb kezével egy kis vágást ejtett Erin nyakán. – Csak, hogy tanulj az esetből.

A sebből bíborvörös vércsepp buggyant ki és lassan lecsorgott a nő kecses nyakán, majd több követte. Fájt a vágás a boszorkánynak, de élt már át rosszabbat is.

Piton finoman letörölte a vérpatakot a lány nyakáról, majd szinte gyógyításképp egy csókot nyomott a sebre.

Erin úgy érezte, mintha felforrt volna a vér az ereiben. Meleg bizsergés áradt szét a nyakától az egész testében. Érzete, hogy képtelen gondolkodni, csak az az egy érintés létezett számára a világból. Reszkető lélegzetet vett.

Tagjaiból kiszállt az erő, a keze is elernyedt a tőr markolatán, és mivel a varázsló nem akadályozta meg, a feleslegessé vált fegyver halk koppanással esett a földre.

A nő lassan megfordult. Ajkaik forró, szenvedélyes csókban forrtak össze. Erint már nem bírták el a térdei, így lerogyott az ágyra, de Piton oda is követte. Ajkait lágyan a boszorkányéra tapasztotta és szenvedélyesen megcsókolta. Erin nem volt képes visszautasítani az érintést, inkább visszacsókolta a férfit. Nem tudott gondolkodni. Agyát valami forró felhő lepte el. Ott és akkor, az ágyon, a holdfényben csak a másik számított…