Erin a házuk bejárata felé baktatott. A szürke égből hópelyhek hullottak fekete hajára, léptei hangját puhán nyelte el a hó paplan. A fejében furcsa gondolatok és emlékek fogócskáztak versenyt futva. Ajkán még mindig ott parázslott Piton csókja, pedig ez volt a legutolsó, amire gondolni szeretett volna.

Magában ezernyi miértet tett föl és átkozta magát a hülyeségéért. Na meg átkozta Pitont, bár azt ő sem tudta pontosan, hogy miért. Most, hogy tisztes távolban voltak egymástól, megint ott lebegett a fejében az, a csöppet sem elhanyagolható tény, hogy a férfi egy <i> halálfaló </i>. Tehát egy gátlástalan, érzelemmentes gyilkológép. Ellenség.

Odaért az ajtóhoz, és bekopogott. Janice, aki kinyitotta az ajtót, teljesen ledöbbent. Amikor elmúlt az első sokk, arcán aggodalom, öröm, majd furcsa gyanakvás futott át.

– Erin?! Mi történt? Nagyon aggódtam miattad! Meg mindenki más is…

Erin fáradtan sóhajtott.

– Engedj be. Mindent elmagyarázok.

Janice, mintha egy pillanatig habozott volna barátnője megbízhatóságában, de utána kitárta az ajtót és beengedte.

Leültek egymással szemben a nappaliban, majd Erin belekezdett a történetbe. Most, hogy már nem volt, ami megakadályozhatta volna ebben, úgy döntött, mindent elmond Janice-nek.

Onnan kezdte a történetet, hogy a Minisztériumban Lucius elrabolta. Amikor a mai eseményekhez ért, kicsit megbicsaklott a hangja, ezért elhallgatott. Szégyellte elmondani a lánynak azt, ami történt.

– Leértetek, és…? – bíztatta tovább a barna hajú lány.

– És… elcsúsztam… – folytatta lassan, kicsit akadozva

– Na igen… És? Elkapott? – sürgette félig türelmetlenül, félig gyanakodva Janice.

– Igen, elkapott és… Nem tudom, hogy mi ütött belém… És tudod, már ezerszer megbántam… Meg aztán…

– Bökd már ki, hogy mi történt! – türelmetlenkedett Janice.

Erin mély levegőt vett, és végre kibökte.

– Megcsókoltam.

A szobában hirtelen döbbent csend támadt. Janice próbálta megemészteni ezt az egy szót, Erin pedig a dühkitörésére várt. Végül már elviselhetetlenné vált a csönd, ezért mégis ő szólalt meg.

– Pontosabban inkább csak egy puszi volt – mentegetőzött –, de aztán… odajött és… visszacsókolt…

– Akármi történt is – folytatta, mivel Janice még mindig nem válaszolt –, én egy auror vagyok, és nem fogok neki kémkedni! – a nő fejében már kezdett körvonalazódni egy terv. Kockázatos ugyan, mivel Piton egész nyíltan megfenyegette, mégis úgy ítélte, megér egy próbát.

– Szóval, képes voltál megcsókolni… Nem értelek! Hogy jutott egyáltalán eszedbe ilyesmi? Pitont? Megcsókolni??? – ahogy kezdett elmúlni a sokk, Janice-ben úgy nőtt az értetlenség és a düh. – Merlin szakállára Erin! Ő egy halálfaló! Na meg – tette hozzá fintorogva. –, nem hiszem, hogy 4 év alatt annyira őrülten jóképű lett volna…

– Nem is az… – helyeselt Erin, bár ahogy visszagondolt a férfi arcára, egyáltalán nem találta olyan visszataszítónak, mint régen. De ezt persze még magának sem volt hajlandó bevallani.

– Egyébként – kezdte el terve magyarázatát. –, ha ki tudnám deríteni, hogy hol van az a ház, ahol fogvatartottak, akkor végre elkaphatnánk néhány halálfalót. Az utóbbi időben úgyis kevesebb elfogás volt, és ráadásul egyre csak többen lesznek…

– Ez egész jó ötlet… De hogy tudnád kideríteni? Gondolom, nem igazán akarsz visszamenni oda – világított rá Janice a lényegre.

– Ez igaz…Na meg Piton egész nyíltan megfenyegetett – Azzal elmesélte barátnőjének ezt a részletet is a történetéből.

– Összességében – mondta Erin –, el kéne érnem, hogy bízzon bennem. Akkor sokkal többre mennék. Szerencsére eddig is elég megbízható voltam – a nő kárörvendően elmosolyodott, ami nagyon nem illett a finom arcvonásaihoz.

Hiába… Egy Mardekáros az mindig Mardekáros marad. És bár néha a látszat mást sugall, Erin is képes volt akárkit hátba támadni, ha úgy kívánták a körülmények. És most nagyon úgy kívánták. Erin szeme előtt nem csak az az indok lebegett, hogy mivel Voldemort csatlósai, ezért el kell fognia őket. A lelke mélyén érezte, hogy Pitontól csak akkor szabadulhat meg (és mondjuk ki: vele együtt azoktól a nemkívánatos érzésektől, amiket ébreszt benne), ha mint halálfalót, elkapják.

Ha teljesen őszinték akarunk lenni, Erin félt. Félt attól, amit érezni fog, ha még egyszer meglátja a férfit. Félt Perselus Pitontól. És ez a tény egy Mardekárosnak már elég indok arra, hogy kihasználja mások bizalmát.

<center> * </center>

Erin és Janice a Holdvirág utcán sétáltak fölfelé. Erin Daniel Pawlak mappájával a kezében, ami azt mutatta, az illető is itt tartózkodik. Hosszú, fekete haja a háta mögött hullámzott. Elhatározta, hogy kideríti, mi van Dumbledore és Daniel Pawlak között. Ami valószínűleg annyit jelent, kit akar(t) meggyilkoltatni az igazgató, és miért.

Zavarta, hogy nem látja az összefüggéseket a dolgok között. Lehet, hogy Dumbledore nem az a jóságos öregember, akinek látszik, de annyira nem lehet hülye, hogy egy bérgyilkossal próbálja meggyilkoltatni Voldemortot.

Inkább arra gondolt, hogy tulajdonképpen más okból találkozgat Pawlakkal.

A hely furcsa érzéseket ébresztett benne, amiket igyekezett figyelmen kívül hagyni. Nem akart visszagondolni arra, hogy előző nap itt csókolózott egy halálfalóval.

Az idő most is nagyon hideg volt, a jeges szél hópelyheket csapott az arcukba, ahogy lobogó talárral mentek felfelé. Erin lába megcsúszott és egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát. Csak úgy tudta megtartani magát, hogy belekapaszkodott az utca menti kerítésbe. Akaratlanul is arra gondolt, amire a legkevésbé szeretett volna. Arra, hogy ha <i> egy bizonyos </i> halálfaló most itt lenne, biztos megtartaná.

Összeszorította a fogait és továbbindultak.

Amikor felértek a bolt elé Erin benézett az üvegajtón. Ugyanaz az unott, fiatal, vörös hajú boszorkány ült a pultnál, csak most a körme lakkozása helyett a Reggeli Próféta olvasásával töltötte az időt.

Amikor beléptek, felnézett az újságból. Jó emlékezőtehetsége lehetett, mert rögtön felismerte Erint. Valószínűleg sejtette, hogy most sem régiséget vásárolni jöttek. Fejével a függönnyel eltakart ajtó felé intett, majd újra az újságnak szentelte a figyelmét.

– Ki ez a nő? – kérdezte Janice suttogva barátnőjétől, miközben egyik kezével a füle mögé tűrt egy göndör, gesztenyebarna hajtincset.

– Fogalmam sincs… Tegnap látott minket itt Pitonnal és valószínűleg megismert – válaszolta szintén suttogva Erin.

Beléptek a függöny mögé. Bent egy baljóslatú, félhomályos helyég várta őket. Szemközt egy íróasztal volt, aminél most nem ült senki. az asztalon papírok voltak szétszórva, az egyik sarkában pedig egy félig teletöltött teásbögre volt. Jobbra egy ablak nyílt az utcára, amin azonban – reggeli időpont ellenére – be volt húzva a szakadt függöny. A bal oldali falon szekrények és könyvespolcok sorakoztak. Az asztal mögött egy ajtó nyílt, ami mögül hangok szűrődtek ki. Az egyik hangot Erin – bár már nagyon rég hallotta – hamar felismerte. Albus Dumbledore hangja.

Egy lehallgató bűbájt szórt az ajtóra, így minden szót tisztán hallottak, ami bent elhangzott.

– Nehezebb lesz beszerezni, mint gondoltam – hallatszott egy kissé rekedt, ellenszenves hang az ajtó mögül. – Magának is többe fog kerülni.

– És mennyivel? – kérdezett vissza az igazgató hangja.

– Meglehetősen sokkal. De ha nem fizetné ki, nem töröm magam feleslegesen.

– Nyugodjon meg, kifizetem. Nagy szükségem van rá.

– Egyébként, ha szabad kérdeznem, mi szüksége van rá? Ez erősen fekete mágia, és egy olyan ember hírnevének, mint maga nem tenne jót, ha mondjuk a Próféta kiszagolná, hogy ilyesmit használ.

– Ne aggódjon, nem fogják kiszagolni. – Dumbledore hangja most kicsit élesebb volt a szokottnál.

– Jól van – jól van… Csak kérdeztem…

Az ajtó hirtelen kinyílt. Erinnek és Janice-nek épp csak egy rémült pillantásra volt ideje, és máris a mappa képéből ismerős, kopaszodó férfival találták szemben magukat.

– Miben segíthetek? – kérdezte meghökkenve.

– Öm… Mi csak betévedtünk, mert azt hittük, hogy… lehet itt kapni valami szép régi… tőrt.. de a pultos nagyon… elfoglaltnak látszott és nem akartuk megzavarni… – vágta ki magukat ártatlan arccal Erin.

Örült, hogy nagy ijedségében megszakította a búbájt, így az nem buktathatta le őket.

– Lehet is kapni! Nem is akármilyet… Megmutatom, ha gondolják – válaszolta gyanakodva a férfi és gyorsan becsukta az ajtót, ami mögött Erin még látta Dumbledore árnyát elsuhanni. Elindult, hogy mutassa az utat a két lánynak. Erin a szeme sarkából meglátott az asztalon egy levelet. Odalépett az asztalhoz, és amikor meglátta rajta az igazgató nevét, gyorsan a zsebébe süllyesztette.

A férfi sokáig mutogatta nekik a régi és kevésbé régi tőröket, és bár Erint cseppet sem érdekelték ezek a karcsú, de veszélyes fegyverek, mégis próbált jó képet vágni hozzá.

Végül – hogy ne legyenek túl feltűnőek – mégis megvettek egy vékony kis ezüsttört, aminek fekete nyelén szintén ezüst minták ágaztak szét.

Kint Erin a talárja zsebébe csúszatta a tőrt, nem hitte, hogy valaha szüksége lesz még rá, de most nem foglalkozott a dologgal.

– Na – fújta ki magát. –, most már csak Pitont kéne valahogy rávenni, hogy nyögje ki annak a háznak a helyét…

Erin még nem is sejtette, hogy ez mennyire nehéz feladat lesz.