Erin másnap reggel a Minisztériumban kezdett. Ki akarta végre deríteni ki ez a Daniel Pawlak. Talán ha megszerzi az információt, ki tud mászni ebből a kémkedésből.

Belépett egy nagy tölgyfa ajtón. A terem hasonló volt, mint egy könyvtár. Körben hatalmas polcok nyúltak fölfelé, tele felcímkézett pergamenlapokkal. Itt tartották minden varázslónak és boszorkánynak az adatlapját.

Amikor Erin belépett a mágikusan megnagyobbított terembe, egyből megcsapta a hatalmas mágikus erő, ami körülvette. Egyrészt sok védővarázs volt a termen, hogy illetéktelenek, ne tudjanak meg személyes információkat, másrészt pedig ennyi ember pontos adatainak és helyének a meghatározásához sok mágia kellett.

Az ajtó egyik oldalán két biztonsági őr állt. Felpillantottak a mozgásra, de amikor látták, hogy ki az tovább beszélgettek.

Erin örült, hogy nem gondolják túl gyanúsnak. Igaz, hogy már többször járt itt, de most bűntudatában annyira dobogott a szíve, és az idegesség is biztosan meglátszott az arcán.

Odalépett a terem közepén álló sárgaréz állványhoz, amin egy nagy könyv pihent. Nehézkesen felemelte az elnyűtt könyv hatalmas borítóját, majd a D betűhöz lapozott. Gyorsan kikereste Daniel Pawlak nevét, majd rábökött a pálcájával.

Az egyik polcról ­­– úgy két emelet magasságból – leröppent hozzá egy pergamenkönyvecske. Szétnyitotta a lapokat. Szemével gyorsan átfutotta a sorokat, majd gyorsan odavarázsolt egy üres lapot és egy pálcaintéssel rámásolta az információkat.

Aggódva pillantott a két biztonsági őr felé. Nem volt benne biztos, hogy szabad másolni az adatlapokat. De mivel a két férfi semmi jelét nem adta annak, hogy tilosban jár, fogta a pergament és kisétált a teremből.

A folyosón leült egy padra, és remegő ujjai közé fogta a lapot. Nem szeretett arra gondolni, hogy miért teszi, amit tesz. De nem tudott mást tenni. Egyrészt abból még nem lehet baj, ha kutakodik Pawlak után, másrészt pedig úgy gondolta, csak akkor tud kimászni ebből az ügyből, ha úgy tesz, mintha „jókislány” lenne, és beletörődne a helyzetébe.

Sajnos úgy gondolta, Piton, ha nem is tudja pontosan, de sejti, hogy neki esze ágában nincs engedelmeskedni. Sóhajtott egyet, és a lapra pillantott. Fölül egy kép volt egy fekete, kócos szakállas, kicsit őszülő férfiról. Erinnek rögtön nem volt szimpatikus. Az adatlapon ez állt:

  <u> Név: </u> Daniel Pawlak

  <u> Kor: </u> 46

  <u> Lakhely: </u> Holdvirág u. 18.

  <u> Tartózkodási hely: </u> Holdvirág u. 18.

  <u> Életrajz: </u> (Erin ezt csak átfutotta, annyi derült ki belőle, hogy jó barátja Albus Dumbledornak.)

  <u> Foglalkozás: </u> régiségkereskedő

  <u> Munkahely: </u> saját bolt: Holdvirág út 18.

  <u> Iskola: </u> Roxfort Varázsló és Boszorkányképző Iskola (Griffendél)

  <u> Család: </u> mugli származás

Erin nem találta túl érdekesnek az adatlapot. Végül is abban nincs semmi gyanús, ha Dumbledor egy régiségkereskedővel találkozgat. Aki ráadásul Griffendéles, és a barátja!

Erin majdnem felkacagott. A feszültség, ami felgyülemlett benne, hirtelen feloldódott, és nagyon jó kedve lett. – Hogy ezek a halálfalók mennyire paranoiásak! – gondolta nevetve magában. – Most azonnal megmondom Pitonnak, hogy kár aggódnia! – nevetett tovább magában.

Úgy gondolta viszont, hogy nem lenne tanácsos pont a Minisztériumba hívnia a férfit, ezért inkább úgy döntött, hazamegy előbb. Elindult a lift felé. Megvárta, amíg a kis fülke odaér, majd beszállt. Szokása szerint az egyik hátsó sarokba húzódott, így nem nyomták össze.

Útközben még egyszer, akaratlanul is rápillantott a lapjára. Ekkor vette észre, hogy a „Tartózkodási hely” felirat már nem a Holdvirág utcát mutatja. A lapon ez állt:

  <u> Tartózkodási hely: </u> Mágiaügyi Minisztérium; lift; fölfelé

Erin kicsit furcsállotta ugyan, hogy mit keres itt egy régiségkereskedő, de inkább úgy döntött, nem foglalkozik vele. Nem szándékozott száz százalékos „munkát” csinálni Pitonnak. Ő kideríti, amit kért, aztán valahogy megpróbálja levakarni magáról.

Átsietett a díszes előcsarnokon, a kandallók felé. A szobor előtt még látta Lucius Malfoyt, ahogy épp egy nővel beszélget. A férfi egy gúnyos mosolyt küldött felé, mire Erin ezt egy cirkuszi tigris szájába is beillő vicsorgással viszonozta.

Majd a férfire ügyet sem vetve, belépett a zöld lángok közé és hazament.

*

A kis házban otthon találta barátnőjét. A lány torka összeszorult, ahogy arra gondolt, hogy Janice még nem is tud semmit az egészről. – És soha nem is fog – töprengett csüggedten.

Azzal bíztatta magát, hogy Piton orra alá dugja az életrajzot, aztán valahogy eléri, hogy a többiből már hagyja ki.

– Szia Janice! – köszönt vidáman a barna hajú lánynak.

– Szia! Hol voltál? – kérdezett vissza az érdeklődőn.

– El kellett intéznem valamit a Minisztériumban… – válaszolta Erin olyan „semmi érdekes” hangsúllyal. – Azt hiszem kimegyek a parkba egy picit sétálgatni – mondta, és már indult is kifelé.

– Rendben, én kaptam Hagartól valami papírmunkát – fintorodott el tréfásan Janice, majd kezével vidáman intett barátnőjének.

– Én meg Pitontól kaptam papírmunkát… – gondolta Erin fanyarul.

A közeli parkba sétált. A hó finoman szállingózott, a sétányokat már vastag hó bunda fedte, a fák ágain pedig dér csücsült. Könnyű, hideg szél fújta lágyan a nő éjfekete haját, amiben kis fehér csillagokként megtapadtak a hópelyhek.

Sétált egy kicsit a parkban, majd megállt. Most tudatosult igazán benne, hogy talán mégsem lesz olyan egyszerű meggyőzni a halálfalót, hogy fejezzék be ezt a kémesdit.

Görcsbe rándult a gyomra, ahogy a lehetőségekre gondolt. Mégis úgy érezte, meg kell próbálnia, mert különben nem is lenne elég hűséges az elveihez, az aurorokhoz, a barátnőjéhez…

Mielőtt meggondolhatta volna magát, gyorsan megdörzsölte a karkötőjét. Egy pillanat múlva Piton állt előtte és az arckifejezése láttán Erin utolsó reménye is elszállt, hogy valaha meg tudja győzni.

Mégis vidámnak próbálta tettetni magát. Szinte lenézően mosolygott, ahogy átnyújtotta a férfinek a papírokat.

– Daniel Pawlak egy régiségkereskedő – jelentette be. – Nem hiszem, hogy túl veszélyes lenne rátok. Griffendéles, valószínűleg Dumbledor barátja, ennyit tudtam meg róla. Úgyhogy nem hiszem, hogy köze van az egész halálfalósághoz. – foglalta össze a dolgokat még mindig mosolyogva, ami szemlátomást nem javított a férfi kedvén, sőt…

Piton szótlanul átvette a lapokat és átfutotta a tekintetével, majd bólintott. Erin nem akart többet várni a nyomasztó kérdésével.

– Remélem ennyi elég információ lesz, és nincs rám többé szükséged… – mondta óvatosan, miközben a férfi reakcióját fürkészte.

Piton arcán egy gúnyos mosoly jelent meg, ami valahogy nagyon nem tetszett a lánynak.

– Miért ne lenne szükségem egy ilyen ügyes kémre? – kérdezte olyan hangon, amitől Erin gerincén glédába álltak szőrszálak. Már sejtette, hogy valami olyanba keveredett, amiből nincs sok reménye a kijutásra.

– Egy kémre, aki egyáltalán nem megbízható! – próbálkozott tovább a lány, megpróbálva figyelmen kívül hagyni a férfi hangnemét.

– Ó, dehogynem vagy megbízható… – mondta a halálfaló egyre szélesebben mosolyogva. De ez a mosoly nem az a kedves kis félmosoly volt, amivel legutóbb elköszönt. Ez egy kifejezetten félelemkeltő mosoly volt. Legalábbis Erin egyre jobban kezdett félni.

– Ha ez a kis karkötő nem lenne elég, vannak még ötleteim… – tette még hozzá, majd lobogó talárral megpördült a sarkán, magára hagyva a döbbent lányt.

Erin leroskadt a mögötte álló padra. Nem volt kétsége Piton kreativitása felől, ha arról van szó, hogy őt megbízhatóvá kell tenni… Már tudta, hogy kilátástalan a helyzete… Piton nem fogja elereszteni…

<center> * </center>

Erin bosszúsan lépett be a házuk ajtaján. Már nem látta esélyét sem, hogy rá tudná venni Pitont arra, hogy leszedje a karperecét.

– Szia! Már meg is jöttél? – kérdezte Janice a szoba ajtajában állva. – Mit csináltál odakinnt egyedül a parkban? – tette hozzá jól kihangsúlyozva az „egyedül” szócskát.

Most volt ideje Erin furcsa viselkedésén gondolkodni. Úgy érezte, a lány valamit eltitkol előle. Nem hiába voltak legjobb barátnők… Neki nem tudott sokáig hazudni. Vagy talán mégis? Akaratlanul is elkezdett benne nőni a bizalmatlanság szikrája.

– Áhh… Csak sétálgattam… – hazudta Erin.

Janice annyiban hagyta a dolgot, és inkább témát váltott.

– Most érkezett egy levél Hagar Ortegától. – Lengette meg a borítékot a másik lány orra előtt. – Találtak egy kis halálfaló-csoportot innen északra. Hihetetlen, mennyire elszaporodtak ezek a „terroristák”… Nem tudom, hogy ez a „Voldemort” – vitte fel gúnyosan a hangját. – mivel állítja őket maga mellé, de sajnos nagyon jó meggyőző képessége lehet…

Erin barátnője monológja közben levette vastag köpenyét és egy pálcaintéssel megszárította zilált, fekete haját.

– Kiderült róluk – folytatta a barna lány –, hogy nemrég megöltek egy aurort, egyet meg súlyosan megsebesítettek. Hagar szervez egy csapatot, hogy elkapjuk őket és mi is benne leszünk.

Erin elvette a levelet és gyorsan átolvasta.