Erin pontosan az új aurorházuk kertje előtt landolt. Kinyitotta a kertkaput és gondolataiba merülve elsétált az ajtóig. Még most is megborzongott, ha visszagondolt az éjszaka eseményeire.

Az időérzékét teljesen elvesztette a sötét szobában töltött órák alatt. Felpillantott az égre. Már hajnalodott. A horizont felhőin szürke derengés futott végig, ahogy a nap még alvó sugarai, kezdték elűzni az éjszakát. Az égen ennek ellenére még halványan ragyogott a hold, s néhány csillag is látszódott.

Ahogy a kilincsért nyúlt, megpillantotta a jobb csuklójára szorosan simuló karperecet. Fellángolt benne a düh. Márpedig nem fogja hagyni, hogy a halálfalók, Piton, vagy akárki más kémet csináljon belőle.

Indulatosan benyitott a házba. Janice-t a nappaliban találta. Barátnője már nagyon aggódott miatta. Kedves, vidám arcán most ideges kifejezés ült, világosbarna, göndör haja kuszáltan lógott barna szemei elé.

– Hol voltál egész éjszaka? – támadta le barátnőjét, amint belépett az ajtón. Aztán már valamivel kedvesebben folytatta.

– Nagyon aggódtam érted… Azt hittem, elraboltak a halálfalók… – szinte könyörögve nézett barátnője szemébe, hogy cáfolja meg az állítását.

Erin fejében felötlött a gondolat, hogy most azonnal, mindent elmond neki. Az egész éjszakát, Pitont… De abban a pillanatban a karkötő (vagy inkább bilincs) fájóan rászorult a csuklójára, és szinte tűzforróvá vált.

A lány majdnem felkiáltott fájdalmában. De türtőztette magát, és inkább valami hazugság után keresgélt a fejében.

– Hát tudod, elmentem vásárolni… De nem éreztem jól magam… Ééés… Majdnem elájultam az utcán… Szóval ezért inkább bementem a Szent Mungóba… Nehogy nagyobb legyen a baj… – Szégyellte, hogy a szavak milyen természetesen jönnek a szájára, ahogy épp szembe hazudik a legjobb (és talán egyetlen igaz) barátnőjének.

– De nem volt semmi komoly… – tette hozzá Janice aggodalmas arckifejezését látva.

Hogy oldja a számára kissé kínos helyzetet odament a fogashoz és levette fekete köpenyét, majd vidámságot tetetve körbenézett a szobában.

– Milyen szép ez a házikó… Olyan otthonos!

Miközben valami reggelit készített maguknak, és igyekezett természetesen viselkedni, belül száguldoztak a gondoltok, és érzések benne. Egyrészt bűntudata volt, hogy egy halálfaló miatt hazudnia kell Janice-nek. Másrészt nem akarta feladni. Nem akarata engedni, hogy Piton kis karkötője befolyásolja. Teljesen elege volt, hogy akárhányszor valami „rossz” gondolat fogalmazódott benne, a karkötő, mélyen beleégette magát a karja bőrébe.

Mardekáros éne sem hagyta magát. Hiszen ez a ház a hatalomvágyra hajlamost természet mellett híres a makacsságáról is. Ráadásul eléggé megedződött az auror tanfolyam alatt. Hiszen végig arra tanították őket, hogy soha ne adják fel!

Gondolatai viszont elkalandoztak a másik irányba is. Mi köze van ehhez Dumbledornak? És ki ez a Daniel Pawlak? Kezdték érdekelni a válaszok, bár picit félt, mit talál a történet mögött. Végül is kiderítheti a dolgokat… Nem kell rögtön mindent elmondani Pitonnak is…

Felszisszent az égető fájdalomtól, ami a karjába mart. Kezdett elege lenni abból, hogy ez a gyilkos ékszer minden gondolatát cenzúrázza, és még csak hazudni sem tud neki.

Próbálta okklumenciával elrejteni a véleményét a bilincse elől. Ezúttal nagyjából sikerült is. Belül érezte, hogy ez lesz a legtöbb, amit jelenleg tehet. Ha tudja a válaszokat, talán megakadályozhatja a halálfalók terveit, akármik is legyenek azok.

Nagyon fáradt volt, és kiderült, hogy Janice sem aludt szinte semmit az éjszaka, mivel végig miatta aggódott. Így hát úgy döntöttek, inkább lefekszenek aludni.

A lányok egy szobában aludtak, ezért nem volt nehéz Janice-nek észrevennie az Erin karján lévő, számára ismeretlen ékszert.

– Ezt is ma reggel vetted? – Kérdezte, miközben bemászott saját ágyába. – Nagyon szép…

– Öhm… Aha… Nekem is tetszik… – válaszolta. Iszonyatos bűntudata volt, hogy végig hazudoznia kell Janice-nek. És nagyon dühös volt Pitonra, amiért ő kényszeríti rá.

Egy pálcaintéssel behúzta a sötétítő függönyöket, és magára rántotta a takarót. Belesüppedt a párnájába, és minden kínzó gondolata ellenére mély álomba merült.

Ez az álom azonban nem tartott sokáig. Egy idő után megjelent a fejében Piton, a kémkedés, a halálfalók, és hasonló „kellemes” témák.

Néha felriadt éjszaka. Ilyenkor felkelt, és kinézett az ablakon, a sötétbe. Ez mindig megnyugtatta valamennyire. A fák susogása az éjszakai szélben… A sötétség megnyugtató fátyla, ahogy ráborul a vidékre… A hold tündöklő korongja és a csillagporos ég… Ezek mindig nyugodt álmot hoztak a szemére. Legalábbis <i> eddig </i> mindig bevált.

Nagyot sóhajtott. A gondolatai most mégsem nem hagyták nyugodni. Úgy érezte, már nem tud többet aludni, ezért inkább fogta a pálcáját és lebotorkált a sötét lépcsőn, a konyhába. Elővett egy poharat a szekrényből és megtöltötte vízzel.

Miközben kiitta a poharat, arra gondolt, hogy már úgy sem tud aludni, ezért inkább megszemléli közelebbről bilincsét.

„ Egy próbát megér ” – gondolta magában és pálcáját rászegezte a karkötőre. Ahogy a fénycsóva elérte az ezüstöt, az az eddigieknél jobban összezsugorodott, és élesen a lány csuklójába mart.

Erin halkan felsikkantott. Tovább lőtte az átkokat, hátha el tudja érni, hogy a karperec kettérepedjen. De sajnos csalódnia kellett. Az ékszer már olyan erősen szorult a kezére, hogy úgy érezte, mindjárt eltörik a csuklója, de az ezüst felületen egy karcolás sem látszódott.

Elkeseredettségében már puszta kézzel próbálta felfeszegetni a bilincset, ami alól lassan vér kezdett csorogni, ahogy mélyen a lány karjába fúródott.

Erin már nem bírta tovább. Térdre rogyott. A fájdalomtól már majdnem elájult és a gyilkos karkötő csak még jobban szorult a karján.

Nem tudta, mennyi idő telt el ezzel a tehetetlen szenvedéssel. Szinte a semmiből előtermett két kéz, és megmarkolta a lány egy-egy csuklóját, majd felrántotta a földről.

Az aurorlány egy pillanattal később már a dühös Pitonnal találta szemben magát. Akármennyire is tartott az előző találkozásuk miatta a férfitől, határtalan megkönnyebbülés járta át.

A férfi leültette a fotelra a fájdalomtól félájult lányt és egy pálcaintéssel finoman leszedte a karjába fúródott, véres ékszert.

– Te meg hogy kerültél ide? – lehelte halkan Erin.

Piton felhorkant.

– Gondoltad, hogy a kis „akciódról” nem fogok tudni? – Azzal felmutatta bal kezét. Az egyik ujján egy ezüst gyűrű tekeredett. Első látásra meg lehetett állapítani, hogy ugyanabból az anyagból készült, mint amiből a karperec.

Nem kellett hozzá magyarázat, Erin tudta anélkül is, mit jelent ez. Akármit is próbál csinálni a bilincsével, arról a halálfaló azonnal tudni fog. A gyűrű körül piros sáv jelezte, hogy Pitonnak sem kényelmes viselnie az ékszert.

<i> – Valószínűleg ha én rosszra gondolok, az ő gyűrűje is ugyanúgy reagál, mit az én karkötőm… Csak nem annyira erősen… – </i> Vonta le a következtetést a lány.

Valószínű volt, hogy a férfi nem maga találta ki ezt a bilincsesdit…

Erin sebéből néhány vércsepp esett a padlóra. A bilincs mélyen beleégette magát a karja húsába. Az égési sebnek is beillő borzalom körbefutott a karján, és mindenhonnan vércseppek gurultak végig a lány bőrén, hogy végül a földön kössenek ki, kis tócsába gyűlve a többivel.

A férfi óvatosan a kezébe vette a lány sérült csuklóját. Erin összerándult, még ettől a gyenge kis érintéstől is.

– Begyógyítom a sebedet, ha megígéred, hogy többet nem próbálod meg leszedni – ajánlotta fel Piton, miközben éjfekete tekintetét mélyen Erin szemeibe fúrta.

A lányt szinte hipnotizálta ez a kutató tekintet, ami ha nem figyelt, nagyon könnyen magába szippantotta az embert. Ezért inkább félrefordította a fejét, és úgy válaszolt.

– Rendben. Megígérem… – sóhajtott halkan.

A férfi pálcáját óvatosan végighúzta a seb fölött, miközben valamit motyogott. A seb gyorsan gyógyult, egy perc múlva már csak egy kis rózsaszín csík emlékeztetett a karperec nyomára.

– Köszönöm… – motyogta halkan a lány.

Piton finoman visszatette a karperecet a lány csuklójára, de ezúttal egy picit lazábbra hagyva. Az aurorlány nem ellenkezett, tekintetét a padlón szétterülő vértócsára szegezte. Amikor egy újabb vércsepp csatlakozott a többihez, meglepetten pillantott a varázslóra.

A férfi halkan káromkodott, és a nyakához kapott. A nő felismerte a saját átka keltette sebet. Ha nem lett volna teljesen kifáradva a bilincsével való viaskodás miatt, biztos felnevetett volna.

<i> – Hiszen nem tudhatta még most sem begyógyítani! – </i> gyúltak fel az emlékek fejében.

Ez egy olyan átok volt, amit direkt az auroroknak tanítottak, és az általa keltett sebet csak az ellenátkával lehetett begyógyítani. De ezt egy halálfaló nem ismerhette.

– Ülj le – mondta fáradt mosollyal a férfinek. Az leült mellé a fotelbe.

Erin finoman félresimította a sebből az éjfekete tincseket, amik a gúnyolódásokkal ellentétben, egyáltalán nem voltak zsírosak.

Pálcája hegyét a sebre irányította és elsuttogta az ellenátkot. Próbaképp óvatosan végigsimított a hegen.

– A heget sajnos nem tudom eltüntetni. Ahhoz előbb kellett volna kezelni… – mondta a férfinek.

Észre sem vette, hogy miközben beszélt, még mindig a heget simogatta. Ujját elgondolkodva húzta végig újra, és újra a férfi nyakán.

Talán soha sem kapott volna észbe, ha Piton nem teszi rá finoman a kezét Erinére. A lány elpirulva pillantott fel, és tekintete a halálfaló éjfekete szemeibe ütközött. Megint érezte azt a furcsa erőt, amivel az éjfekete szempár örvénye magába szippantotta a tekintetét. A férfi finoman lehúzta a nyakáról a nő kezét, miközben tekintetét még mindig a türkizkék szempárba fúrta.

Erin úgy érezte, mintha valami feneketlen kútba zuhanna bele. Nem tudott ellenkezni, nem tudta félrefordítani a fejét. A feketeség minden mást kitörölt az agyából. Furcsa borzongás futott végig a gerincén, ám furcsamód nem érezte kellemetlennek. Csak akkor kapott valamelyest észbe, amikor eszébe jutott, hogy a férfi valószínűleg legilimentálja őt.

Piton egy ideig még a kezében tartotta a lány kezét, aztán leejtette a fotelre és felállt.

– Most megyek – mondta, tekintetét még mindig a lány finom vonásain pihentetve.

– Jó legyél… – tette hozzá még az ajtóból, szája sarkában egy furcsa kis félmosollyal. Majd kilépett az éjszakába.

Erin bambán bámult utána. Igaz, hogy Perselus begyógyította a csuklóján lévő sebet, de azt még egyikük sem vette észre, amit ugyanakkor a lány szívén ejtett…