|
7. Ha azt hiszed, minden rendben...
A halványan derengő, zöldes fény alattomosan ölelte körül a körülöttem ülök, nagyrészt sápadt arcát, kísérteties színt adva nekik ezzel. Üres fecsegésük, mellyel betöltötte egész hallóteremet, végtelenül idegesített. Olykor-olykor hozzám is szóltak, kikérték a véleményem, én pedig minden alkalommal egy jól irányzott burkolt, csípős megjegyzéssel elhallgattattam őket, ők pedig lesütött szemmel, elpirulva folytatták értelmetlen, alantas vitáikat.
Én pedig ilyenkor nem érzek mást, csak szánalmat. Milyen elkorcsosult, alárendelt lények ezek! Büszkék magukra, ravasz, vérbeli mardekárosnak tartják magukat, amiért a többi házzal gonoszak, alattomosak, és megátkozzák, beárulják őket, amikor csak lehet, azonban amikor visszavonulnak a klubhelyiség zöldes, nyirkos falai közé, ugyan olyan szánalmasak, alárendeltek lesznek, mint azok, akiket talán éppen előtte átkoztak meg. És milyen érdekes, hogy pont azokra néznek fel, akik amúgy nem szoktak átkozódni, árulkodni, pontosabban nem olyan kicsinyes, nyilvánvaló módon.
Jómagam például még sose keveredtem igazi párbajba. Nem átkoztak meg a folyosón, és én se támadtam hátba senkit, ahogy azt magukra roppant büszke háztársaim szokták tenni. Mindazonáltal megszámolni se lehetne, hogy az öt év során hányan kerültek már a Gyengélkedőre úgy, hogy fogalmuk se volt, hogyan jutottak oda, és legfőképpen, hogy hogyan kerültek rájuk, teszem azt, súlyos égési sérülések. Később aztán, persze, mikor az ott töltött nem éppen kellemes hetekben van idejük gondolkodni a dolgon, az évek tapasztalatai, pletykái alapján rájönnek, hogy ők bizony valamikor, valamilyen módon keresztbe tettek valamelyik mardekáros „nagykutyának”. Ilyenkor rögtön az eszükbe ötlik Malfoy, Evan, esetleg Serena Waldorf, azt azonban az álmukba se jutna eszükbe, hogy a gyönyörű, szőke, arisztokrata Narcissa Malfoy juttatta őket erre a sorsa (vagyis, csak akkor közvetlenül én, ha valami speciális átkot, büntetést tartogatok a számukra, esetleges jelzésértékként – egyébként ezt a piszkos munkát másokkal végeztetem, az Mardekár ház legjobb, párbajosaival).
Bizony, az angyali, népszerű, szépséges Narcissa Malfoy először senkinek sem jut az eszébe – egészen addig, amíg boldog szabadulásuk napján, örömködő barátaik körében körbe nem néznek a Nagyteremben, és megakad a tekintetük rajtam, amint szelíden, szinte kedvesen rájuk mosolygok. A tekintetem viszont mindent elárul – elégedetten, igazán gonoszan csillog, és szinte szavak nélkül közvetíti az üzenetet: „Így jár az, aki keresztbe tesz nekem!” Ilyenkor végigfut rajtuk a borzongás, ahogyan az amúgy hűvös, kimért tekintet most hogy sugározza az elégedett kegyetlenséget. És ezután szakítom megszakítom, örök kétségben hagyva az illetőt, hogy nem csak a képzelete játszott vele, és tényleg az eszményi Narcissa okozta nekik a hetekig tartó szenvedést, csupán azért, mert valamiben keresztbe tettek neki.
És ezt ezek a szánalmas, kicsinyes diákok, akik körülöttem ültek, nem is sejtették. Ők végtelenül büszkék voltak magukra már akkor is, ha sikerült egy-egy griffendélest eltalálni egy gumiláb-rontással.
Ekkor végre valaki olyan lépett be a klubhelyiségbe, aki igazán felkeltette a figyelmem. Az ajtó nyikorgására mindenki, aki a közelemben ült, felkapta a fejét, és egyszerre hallgattak el ijedten. A már említett, hírhedt Serena Waldorf elégedett arccal lépett be a klubhelyiségbe.
Lassan elmosolyodtam, és felemelve a kezem, odaintettem neki. Persze ő azonnal idekapta a fejét, egy gyors, megvető pillantással végigmérte a körülöttem ülőket, majd a tekintete megállapodott rajtam. Még mindig mosolyogtam, és fejemmel intettem, hogy jöjjön ide hozzám, ő pedig elindult felénk.
A kanapéra ereszkedett le, egyenesen mellém. Csak én ültem ott; a többiek mind a földön, vagy fotelekben helyezkedtek el. Tudták, hogy úgyse engedném meg nekik, hogy mellém üljenek. De természetesen Serenának bármit szabadott, neki aztán tényeg sose tudtam parancsolni.
- Húzás – vetette oda a többieknek, mire azok egy pillanat alatt iszkoltak el minél messzebbre, mintha csak vártak volna a szóra, hogy menekülhessenek el innen. A lánnyal ketten már túl sokak voltunk neki.
Serena rám nézett, és elvigyorodott.
- Helló, Cissa. Mi a helyzet? Rég beszéltünk.
- Szia. Mitől van ilyen jókedved, ha szabad kérdeznem? - érdeklődtem. Serena egyértelműen nagyon vidám volt.
- Hát – kezdte, miközben előhalászott a zsebéből egy cigarettát, a szájába rakta, és egy csettintéssel meggyújtotta. A dohányzás a birtok egész területén tilos volt, de őt ez egy percre sem zavarta. Beszívott egy mély slukkot, elégedetten kifújta, és csak úgy folytatta. - Éjszaka Bruno Zambininél voltam... - kaján vigyor, újabb szívás – utána pedig kicsit helyretettem Taylor Hopkinst.
- Ó, valóban? - érdeklődtem udvariasan. - Ráfért már. Túl nagy volt a szája mindig is. Mennyi ideig kell nélkülöznünk becses társaságát?
- Két-három hétig szerintem – vonta meg a vállát. - Elég csúnya vágásokat kapott. És a körmei se nőnek vissza olyan gyorsan...
- Hmm. Az fájhatott – jegyeztem meg csak úgy mellékesen. Közben eltűnődtem, hogy kívülről, vajon minek tűnik, miről beszélgetünk... mert biztos, hogy mindenre tippelnek, csak arra nem, hogy éppen arról társalgunk, hogy Serena brutálisan elintézte az egyik végzős griffendélest.
- Jut eszembe. Mi a helyzet veled meg Rosierrel?
- Mi lenne? Járunk, plusz a vőlegényem. Szeretem is, nem csak olyan érdekdolog. Egyéb?
- És milyen egy ilyen igazi... kapcsolat? Tudod, romantika, érzelmek, miegymás?
- Azért nem mentem át nyálhercegnőbe, ne aggódj – fintorogtam. - Oké, az első nap, amikor összejöttünk az nagyon mesébe illő volt, de egy életre kimerítette az érzelmi tartalékaim. Szeretem, imádom Evant, de azért túlzás lenne folyton romantikázni.
- Az igaz – nevetett Serena. - De boldogok vagytok, és ez a lényeg. Én általában nem megyek túl a szenvedélyen meg a testiségeken – Szemérmetlenül elmosolyodott, majd lazán megkérdezte: - Ti hogy vagytok ezen a területen? Az aranyvérűeknél van olyan hogy semmi szex az esküvőig?
Bevallom, nem vagyok túl szívbajos, de erre a kérdésre örültem, hogy nem ittam éppen semmit, ugyanis biztos, hogy kiköptem volna. Hogy lehet ilyen ilyen természetességgel kérdezni?! Vettem egy mély levegőt, és a lehető legnyugodtabban válaszoltam.
- Azon a téren is tökéletes minden, ha már így rákérdezel. Amúgy meg, elvileg lenne ilyen fogadalom, de... nem sok mindenkinek szokott összejönni.
- Meg se lepődök – jegyezte meg Serena sunyin vigyorogva. - Mindig is sejtettem, hogy az aranyvérűek mennyire kéjes népségek...
Nem tudtam, hogy megsértődjek, vagy nevessek-e.
Serena Waldorf volt a legelviselhetőbb személy számomra ebben az egész iskolában Evan és Ana mellett. Vérbeli mardekáros: ravasz, alattomos, kegyetlenül jó párbajozó (talán még az a kis furcsa Piton fiú se tud ennyi átkot és rontást, mint ő), ráadásul hírből sem ismeri a bűntudatot és a lelkiismeretet. És bár félvér volt (anyja híres-hírhedt boszorkány), mégis ennyi elég volt hozzá, hogy a Süveg annak idején egy másodperc alatt megmondja, hogy itt a helye. Származása miatt egy ideig ferde szemmel néztek rá (Bellatrix sose szerette ezért), de nem kellett hozzá pár hónap, hogy mindenki rájöjjön; ő a legigazibb mardekáros lány közel s távol – a nővéremet leszámítva persze. Külsőre egyébként még hasonlítanak is: Serenának szintén fekete haja van, csak neki szögegyenes, tartása, viselkedése felsőbbséges, kisugárzása határozott, félelmet keltő. Egyedül a szemük különbözött, de az annyira, hogy szinte elfeledteték az összes hasonlóságot. Míg nővéremnek sötét, szinte teljesen fekete szemei vannak, addig Serenának zöld: igazán világos, különleges, mondhatni méregzöld szemei voltak. De pupillája volt a legkülönlegesebb. Ha az ember először rátekintett, megrettent, hiszen első pillantásra úgy tetszett, olyan vágású a pupillája, mint a macskáknak, csíkszerű. Persze aztán mindenki rájöhetett, hogy ez csak érzéki csalódás, a szemében lévő színarzenál különös játéka.
A lényeg, hogy emberemre akadtam benne. Nem volt olyan, mint a többi, szánalmas diák: kimondta a véleményét mind rólam, mind másokról, és szeszélyes természetével nem kímélt meg senkit – még engem se. Nem egyszer sodródtunk botrány szélére, mikor csak hajszálak választottak el attól, hogy véres párbaj alakuljon ki köztünk, de valahogy ettől később még jobba lettünk.
Eközben Serena újabb cigarettára gyújtott, és nyugodt tekintettel méregetett. Igazán nem zavart; én tökéletesen elvoltam gondolataimmal. Mikor azonban egyszer csak fájdalmasan felszisszent, rápillantottam. Kezét a bal karjára szorította, és hangtalanul káromkodott.
- Na jó, nekem mennem kell – jelentette ki, és felpattant a kanapéról. Én pedig megvilágosodtam.
- Te is...?
- Majd megbeszéljük, ha visszajöttem – sziszegte ingerülten, és már ki is viharzott. Gyanítom, a kastélyból igyekezett kijutni – a Sötét Nagyúrhoz.
Ami még érdekesebb, alig fél percre rá megjelent a lépcsőn Malfoy, aki éppen köpenyét kanyarította magára, s hosszú, sietős léptekkel haladt a kijárat felé. Nem foglalkozott a környezetével, és ennek kimondottan örültem; habár jó ideje történt már, még mindig élénken élt emlékezetemben az a hideg, számító tekintet, amivel akkor nézett.
Elméletileg már csak egyvalaki hiányzik, akinek mennie kéne: Evan. Merre lehet? Lehet, hogy valahol egészen máshol tartózkodik éppen, és nem is tér vissza a klubhelyiségbe, mielőtt elmegy? Ha így van, aligha. A Sötét Nagyúr nem túl toleráns a későkkel szemben.
De nem, hál' Merlinnek, ő is valahol a hálókörletében lehetett, hiszen szinte abban a pillanatban sietett le a lépcsőn. Mikor meglátott, felém vette az irányt, én pedig felálltam, és elé mentem. Először nem szól semmit, csak megcsókolt.
- Vigyázz magadra nagyon – figyelmeztettem. -, és próbáld meg kerülni a nagyobb balhékat, ha lehett!
- Hát úgy ismersz engem, mint aki nem tökéletesen megfontolt és óvatos? - vigyorgott.
- Úgy – jelentettem ki gúnyosan, mire ő tettetett sértődöttséggel elfordult. Visszahúztam magamhoz, megöleltem, és a fülébe suttogtam:
- Komolyan mondtam. Kérlek, próbálj meg egy darabban hazajönni. És... - Itt megakadtam egy pillanatra. - ...szeretlek.
- Én is téged, hercegnő. Nemsokára visszajövök, ígérem!
Azzal már ott sem volt. Én pedig sóhajtva indultam fel a hálókörletemhez, nagyon rossz előérzettel a szívemben.
***
Másnap reggel, mikor Anastacia oldalán levonultam az ebédlőben megdöbbentő dolgok fogadtak.
Először is, a légkör, amely általában bágyadt és álmos volt, most feszültséggel és riadalommal telt meg. A diákok kisebb csoportokba tömörültek, és vagy a Reggeli Próféta felé hajoltak, vagy halkan, rémült, és komor tekintettel beszélgettek.
A tanári asztal emelettett feltűnően üres volt. Az kar csaknem fele hiányzott: nem volt ott se Dumbledore, se McGalagony, se Lumpsluck, se Flitwick. A professzorok megmaradt tagjai pedig szintén komor arccal olvasták a Reggeli Próféta legfrissebb számát.
Egyvalami azonban mindenkiben közös volt: amikor beléptem, minden szem rám szegeződött. Ez persze alapvetően nem volt gond, sőt! De ezekben a pillantásokban volt valami ami nyugtalanított, sőt megrémített, és biztos voltam benne, hogy akármi is áll abban az újságban, akármi történt is az éjszaka, nekem valamilyen módon közöm van hozzá. A rossz előérzetem, mely egész éjszaka kínzott, most szinte égette a testem.
Miután leültünk, egy bagoly, amely már bizonyára ott üldögélt egy ideje, szemrehányó huhogással emelte fel lábát, hogy leoldhassam róla a Reggeli Próféta legfrissebb példánya. Anastacia kíváncsian mellém bújt, és együtt hajtottuk szét az újságot. A hatás nem is késett - döbbenten, elsápadva meredtünk a legelső oldalon lévő képre, s fölötte a vastagon, nagy betűkkel szedett címre.
A címlapon ugyanis egy fekete-fehér képen a Minisztérium pompás előcsarnoka volt látható – teljesen lerombolva. A falak fele leomlott, a fekete márványtéglák a padlón hevertek szanaszét törve; a festmények, melyek a falakon függtek, és az előző Minisztereket ábrázolták, megégve, félig leszakadva lógtak le; a padlón több kisebb-nagyobb lyuk volt, feltehetőleg robbanások következtében. A felbolydulás hatalmas volt: medimágusok tucatjai rohangáltak a földön fekvő sebesültek körül. Volt akit ott helyben láttak el, és voltak akiket fehér hordányon szállítottak el, feltehetőleg a Szent Mungóba.
A kép alatt hatalmas, öles betűkkel ez volt felírva:
A MINISZTÉRIUM OSTROMA – TUDJUKKI MEGSEMMISÍTŐ TÁMADÁSA
Tegnap este sorsdöntő eseményeknek volt helyszíne a Mágiaügyi Minisztérium, amikor is halálfalók egész serege csapott le váratlanul az éppen hazafelé tartó varázslókra. Majdnem ugyan olyan sokkoló a tény, hogy az eseményen Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén is ott volt (igaz, csak az ütközet második felében), bár ezt viszonylag kevés szemtanú támaszthatja alá, ugyanis azokat, akik ellene harcoltak, vagy a közelében tartózkodtak, mind meggyilkolta. Ha ez még nem lett volna elég, ez volt az első alkalom, hogy Tudjukki serege ilyen nagy számban (becsléseink szerintem hetven fő körül lehettek) jelentek meg nyilvános helyen. Wulfric Hamill (41), az egyik szemtanú így nyilatkozott megjelenésükről: „ Olyan öt-hat fele járhatott az idő, a legtöbb embernek véget ért a műszak, s a csarnok szinte tömve volt emberekkel. Minden nagyon gyorsan történt: hirtelen minden kandallóból csuklyás, maszkos varázslók léptek elő, s azon nyomban támadásba lendültek. Mi, átesve a kezdeti sokkon, védekezni kezdtünk, a fáziskésés azonban végzetes volt: sajnos több emberünket súlyosan megsebesítették, néhányat meg is öltek. ”
Ezek után több, mint három órán át tartott a harc; az erősítés, a pánik miatt ugyan késve, de megérkezett, ez azonban nem javított a helyzet állásán. A halálfalók erőfölénye, valamint a minisztériumiak bénult döbbenete és tehetetlensége mind hozzájárult ahhoz, hogy az első egy órában több, mint harminc súlyos sebesült, és tíz halálos áldozat lett. Utána a helyzet mérséklődött, a halálfalók nem lőttek ki minden útjukba kerülőt; az aurorokra, és főbb méltóságokra koncentráltak. Ekkor jelent meg nem kis tömegpánikot okozva maga Tudjukki, s ezután a harcolók már reményt se láttak a győzelemre. Ő azonban szemmel láthatóan nem azért jött, hogy minél több embert megöljön; kizárólag a magas pozíciójú emberekkel foglalkozott. Mindenki, aki szemtanúja volt ezeknek a párbajoknak, rémült ámulattal rebegte el nekünk a Sötét Nagyúr elképzelhetetlen erejét, mely kíméletlenül végzett több vezetővel is. Egy ilyen, ellene való harcban vesztette életét Theodore Matthews (50) az Auror Parancsnokság vezetője, valamint Miranda Rittler (35), a miniszer-helyettes. Ravatalozásuk kedden, tíz órától lesz megtartva, amelyre bárki jöhet, hogy a varázsvilág végső búcsút vehessen az évszázad legjobb aurorjának nevezett férfijától, és a hivatal legmagasabb rangú boszorkájától.
De vajon miért pont most indított támadást Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén? Miért ott? És egyáltalán, mi volt a pontos célja ezzel az akcióval? Ezekre a kérdésekre eddig mindhiába kerestük a választ; a Sötét Oldal pártfogoltjai amilyen hirtelen jöttek, olyan hirtelen távoztak, így esélyük se volt az auroroknak foglyul ejteni valamelyikőjüket, a Minisztérium emberei pedig mély hallatásba burkolóznak. Ez újabb kérdéseket vet fel: Ez azt jelenti, hogy teljesen levesztették az irányítást a varázslótársadalom fölött? Vagy pontosan tudják, mi folyik itt, de hétpecsétes titokként őrzik? Megígérjük, kedves olvasóink, hogy erre fényt fogunk deríteni.
Albus Dumbledore, a Roxfort Boszorkány,- és Varázslóképző Szakiskola igazgatója, aki szintén jelen volt az eseményeknél (szinte elsőkként érkezett az erősítés oldalára), így nyilatkozott lapunknak: „ Ez az esemény bizonyítja, hogy [cenzúrázva: Tudjukki] már nem kímél senkit, hogy megszerezze, amit akar. Eddig a háttérből szövögette a szálakat, kellő mértékű félelmet keltve – most azonban úgy gondolta, ideje, úgymond, „bemutatkozni”. Ez a nyilvános akció rendkívül figyelmeztető értékű: azt jelenti, hogy most már egy pillanatra sem szabad lankadnia figyelmünknek, hiszen a Gonosz sosem alszik. Mélységesen sajnálom, hogy ennyien estek áldozatul ennek a váratlan támadásnak, amely azonban jelzi, hogy a Minisztérium, és más intézmények mennyire nem eléggé biztonságosak. Személyesen fogok a Miniszernél közbenjárni ez ügyben.”
A támadáskor egyébként három roxfortos diák is tartózkodott az intézmény területén, állítólag hivatalos ügyek miatt. Ők is áldozatul estek a halálfalók tombolásának: Lucius Malfoy (17) csak kisebb sérüléseket szenvedett, Evan Rosier (17) és Serena Waldorf (16) azonban nem úszta meg ilyen könnyen. Válságos állapotban szállították őket a Roxforti Gyengélkedőre (az igazgató külön kívánsága volt, hogy ők ne a Mungóba kerüljenek). A sebesültek számát egyébként hatvanra becsülik, a halottak száma pedig pontosan huszonöt ember.
A tegnap éjszakát tehát méltán nevezhetjük korunk egyik sorsfordító eseményének – hiszen ha más nem is, az mindenképpen történelembe illő, hogy maga Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén nyilvánosan megjelent, és megmutatta hátborzongató erejét. Kétségtelen, hogy ez a nap mélyen beégette magát mindenki emlékezetébe.
Lassan, gépiesen raktam le a lapot. Nem kellett tükör ahhoz, hogy megállapítsam: arcom színe egy hulláéval vetekedhet – tudtam e nélkül is. Kábultan fordítottam oldalra a fejem, hogy egy pillantást vethessek Anastaciára is; arcára ráfagyott a döbbenet, keze görcsösen szorongatott egy kávéval teli serleget.
Egyszerűen... nem tudtam felfogni amit olvastam. Valóban igaz? Csata volt, méghozzá történelmi szintű, és mi egyszerűen... átaludtuk? Több tucatan meghaltak, a sebesültek száma rengeteg, a Minisztérium romokban... ez... felfoghatatlan! Nem is az, hogy ilyen történt – előbb-utóbb várható volt, és már készültek is rá egy ideje, de ilyen hirtelen? Megtörtént... Sorsfordító események voltak tegnap este, és mi mit csináltunk?! Ültünk a fenekünkön, miközben Evanék az életükkel játszottak a Minisztériumban!
Nem hiszem el... Elképesztő harc lehetett. Ott volt Dumbledore, az aurorok, szinte az összes minisztériumi alkalmazott, és mégse tudták legyőzni a Sötét Nagyurat! Bárcsak... láthattam volna. Bárcsak láthattam volna, ahogy földöntúli erejével elpusztítja azokat a szánalmas hivatalnokokat... De nem, mégsem. Dehogy is akartam volna ott lenni! Ereje megrémített volna, a cikázó átkoktól nem tudtam volna menekülni...
Dermedt döbbentségem mellett éreztem valami mást is – büszkeséget. Büszke voltam a Nagyúrra, és a halálfalókra, melyeknek nagy része ismerősöm volt. Büszke voltam, hogy végre megmutatták annak a szánalmas, önelégült aljanépnek, hogy kik is ők igazából. Nem kíméltek senkit, az igaz – de nem is lett volna helyes. Ez a csata mindenképpen olyan csapás volt a „világos” varázslótársadalom számára, amelyet sose hevernek ki, sose felejtik majd el, hogy igen, a Sötét Nagyúr létezik, és hogy Ő, és a serege hatalmasabb bárkinél a világon.
Ilyen gondolatok keringtek a fejemben, miközben tompán érzékeltem, hogy újabb adag bagoly repül be a terembe. Minden diák felnézett – és a levegő szinte szó szerintem megfagyott. Minden madár koromfekete volt, s egy ugyanolyan színű borítékot szorongatott. Minden varázsló tudta, mit jelent a fekete boríték – halálhírt. Egyszerre az összes bagoly (olyan tizenöten lehettek) leejtette azokat a szörnyűségeket egy-egy diák elé, akik halálra vált arccal meredtek rájuk. Mintha nem merték, nem akarták volna kinyitni, hátha akkor nem kéne tudomásul venni a rettenetes igazságot.
Aztán mégis ki-ki felnyitotta a leveleket. Szemük gyorsan mozgott a sorokon, miközben barátaik aggódva és biztatóan szorongatták kezeiket. Egy kisebb lány a Hugrabug asztalától egy percig dermedt maradt, majd felzokogott. Őt követte még hamarosan négy lány. Az elcsendesedett teremben visszhangot vert keserves sírásuk. A többi csendben volt, halálos csendben. Tekintetemmel végignéztem arcaikon: mindé hamuszürke; volt, aki csendben könnyezett megállíthatatlanul, megtört tekintettel; volt, aki, mint egy élőhalott meredt maga elé, süketen barátai szólongatására.
Végül, miután kezdeti sokkom elmúlt maga az esemény miatt, és a Nagyteremben történteket is kizártam a fejemből, tekintetem újra a cikkre esett – s ráakadt arra a rettegett sorra, amelyet először szinte fel se fogtam, most azonban agyam minden zugába eljutott, kegyetlenül beférkőzött szívembe.
Evan, az én Evanom, és Serena élet és halál között lebeg a Gyengélkedőn. Mi pedig itt ücsörgünk!
Anélkül álltam fel, hogy felfogtam volna mit cselekszem. Végtagjaim szinte maguktól vittek, miközben halkan odaszóltam Anastáciának (aki mellesleg még mindig a serleget markolta):
- Gyere. Menjünk el hozzájuk.
Megrendülten bólintott, majd szó nélkül követett. A folyosókat némán róttuk végig, s mikor elértük az ispotály bejáratát, némán nyitottunk be.
Odabent három ember volt: Evan, Serena, és a körülöttük tevékenykedő Madam Pomfrey.
Evan szörnyen nézett ki, a szívem egészen összeszorult a látványra. Az egyik ágyon feküdt, félmeztelenül. Illetve, felső nem volt rajta, kötés annál inkább. Jobb karja végig be volt gipszelve, ami furcsa, hiszen az a mugliknál szokás; mellkasán egy hosszú, mély vágás ívelt keresztül, melyből még mindig szivárgott kicsit a vér... De a feje se volt sokkal jobb állapotban: vastag gipszturbán rejtette el mogyoróbarna hajfürtjeit. Remegni kezdtem, Ana pedig elsírta magát. Ezekre a hangokra aztán végül a javasasszony is felfigyelt, és nemigen örült meg nekünk.
- Miss Black, Miss Rosier, kérem, távozzanak!
- Ő a bátyám! - csattant fel Ana hirtelen, könnyes arccal. - Nem megyünk innen sehova!
Madame Pomfrey, látva elszánt, dacos tekintetünk, végül legyintett, mondván, neki mindegy, csak ne legyünk láb alatt.
Mikor elment, hogy újabb szagos kenőcsöt hozzon be a sebekre, leültünk Evan és Serena ágya közé. Ana rögtön az előbbivel kezdett foglalkozni, tehát addig én megnéztem magamnak Serenát.
A lány szemei csukva voltak, így tisztán, egyenesen látszott a nagy vágás, amely átszelte arcát, homlokától kezdve szája sarkáig. Karja, amely kilógott takarója alól, tele volt horzsolásokkal, zúzódásokkal, és – amint azt később felfedeztem – bal lábszára el volt törve. Még szerencse, hogy tele volt nyomva altatóval és fájdalomcsillapítóval – rettenetes fájdalmai lehettek, amíg az begyógyul.
Igazából furcsa volt ilyen törékenynek, sebezhetőnek látni ezt az amúgy mindig kemény, sebezhetetlennek tetsző lányt. Biztos vagyok benne, hogy nem akarná, hogy bárki meglássa így összetörve, ezért elhatároztam, hogy még aznap közöm minden mardekárossal, hogy be ne merje tenni ide a lábát. Arca olyan nyugodt volt, mint még soha, kisimult, a vágást leszámítva nagyon szép. Ha nem ismerném, azt hihetném, hogy egy kedves, aranyos lányka, nem egy ravasz, számító démon.
Nemsokára Ana odaengedett Evan mellé – és ezután el se monzdultam onnan, csak, ha nagyon muszáj volt. Megfogtam ép kezét, figyeltem egyenletes légzését, amely néha-néha felületessé, szaporává vált (biztosan álmodott), néztem, ahogy hosszú szempillái megremegnek néha. Megfigyeltem arca minden egyes részletét, hiszen volt időm bőven – mint a javasasszony tájékoztatott még legalább két hétig bámulhatom ezt a jóképű, angyalian nyugodt arcot. Ugyanis, kiderült, hogy a nyilvánvaló tüneteken kívül belső sérüléseket is szenvedett, ezért most kívül-belül regenerálódnia kell, s ez a fájdalmas folyamat igen hosszú időt vesz majd igénybe.
Olyan aggodalmat, mint akkor, még nem éreztem. Az se nyugtatott meg, hogy Madame Pomfrey szerint biztos a gyógyulás, csak lassú lesz. Egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne figyeljem minden rezdülését, ne ellenőrizzem, hogy szíve még mindig ver. Pokoli hét hét volt.
A külvilág eseményei számomra gyorsan pörögtek: bementem órákra (mindegyik komorabb volt, mint szokott), részt vettem az étkezéseken, sőt még Dumbledore beszédét is meghallgattam a Minisztériumban történtekről (erősen elfogult előadásban), az időm többi részét pedig a Gyengélkedőn töltöttem.
Négy nap elteltével Serena felébredt.
Első szavaival cigarettáért kiáltott, azonban Madame Pomfrey nem lelkesedett az ötletért. Ezért hát inkább duzzogva hozzám fordult, és követelte, hogy mondjak el mindent, hogy mi történt, mióta „kiütötték”. Állapotára való tekintettel türelmes voltam undok modorával szemben, ami egy idő után fel is engedett. (Sebei egyébként szépen javultak, az arcán például már csak egy fehér, vékony heg emlékeztetett pár nappal ezelőtti sérülésére. Lába is kezdett teljesen összeforrni, de Serena folyamatos káromkodással adta tudtomra, mennyire fájdalmas ez a művelet.)
Miután elmondtam neki, amit kért, én követeltem, hogy meséljen el mindent, ami ott történt.
Hát megtette. Én pedig nem győztem csodálkozni, ahogy élethű előadásában előadta, hogyan harcolt fiatal aurorokkal, és hogyan győzte le őket; hogy milyen volt a csarnok a csata hevében; és végül mesélt arról is, hogy milyen volt, mikor a Sötét Nagyúr párbajozott Theodore Matthews-zal, és Miranda Rittlerrel, a fiatal, de kivételesn ügyes boszorkánnyal. Amúgy is hátborzongató volt, ráadásul Serena olyan tiszteletteljes ámulattal mesélte el, hogy szinte beleborzongtam.
Aztán rákérdeztem, hogy őt végül ki intézte el ennyire. Megvonta a vállát.
- A zúzódásokat csak úgy út közben szereztem... Ezt a szépséget az arcomra valamelyik rendtagtól kaptam... a lábamat meg egy idősebb aurornő törte el... utána meg elájultam. Ami elég szar ügy volt, mert már csak nem sok volt hátra, és nagyon szerettem volna látni a végét, ahogy a teljes pusztításban és megaláztatásban otthagyjuk őket...
- És... Evan? Vele nem tudod, mi történt? - kérdeztem óvatosan, az említettre pillantva, akinek egyébként az ágyán ültem, és a kezét simogattam.
- Dehogynem – mondta sötéten Serena. - Ott voltunk nem messze egymástól.
Feszülten fürkésztem az arcát. Sóhajtott egyet, hogy megnyugodjon, majd folytatta.
- Az auroroktól ő is kapott rendesen, de... a nagy részét, mint pl. a belső vérzést meg azt a szép vágást a végén kapta... Malfoytól.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
