|
6. Amíg a csillagunk fent ragyog
Nyugtalan éjszakám volt.
Álmomban egy hatalmas, üres teremben álltam. Mindenfelől hangok jöttek, és néhányat be is azonosítottam. Ott kiabált Evan, Ana, Bella, anyám, és mintha Malfoy hangját is hallottam. Mindegyik másik irányból szólt, én pedig kétségbeesetten forogtam, hogy ki felé induljak el. Első reakcióként Evan hangját kezdtem követni, de Bella szemrehányó kiáltása megállított, én pedig csak forogtam körbe-körbe, teljesen tanácstalanul.
Ekkor egy alakot láttam közeledni. Sötét volt, így csak a körvonalát láthattam, amelyből megállapíthattam, hogy nő. Nem érdekelt ki volt, elkezdtem felé rohanni. Ahogy közelebb értem, már tisztán kivettem az arcát. Tejeskávészínű bőre volt, rövid bubi alakú haja, barátságosan csillogó barna szeme, és kedvesen mosolygott rám. Én pedig hirtelen megkönnyebbülést éreztem. Ő pedig megállt tőlem öt méterre, és kinyújtotta felém a kezét.
- Gyere! - szólalt meg selymes, lágy hangján. - Nem kell ezt elviselned. Gyere velem!
Én pedig zihálva felriadtam.
Zavartan néztem körbe a számomra ismeretlen szobában; ez biztosan nem az én hálószobám volt. Összeszorított foggal felálltam – a fejem valamiért rettenetesen fájt -, és a fürdőszobába kicsit felfrissüljek én, és az emlékeim.
Közben azt is észrevettem, hogy egyedül vagyok. Ez furcsa. Határozottan úgy emlékszem, hogy valaki volt velem.
Mivel nem nagyon találtam a fürdőszobát, úgy döntöttem, hogy akkor legalább az erkélyre kimegyek, hátha a reggeli (legalábbis szerintem az volt), friss levegő kicsit felélénkítsen.
Mikor kiléptem a szabadba – az ajtó kinyitása meglepően nehéz feladatnak bizonyult -, és beszippantottam az ismerős, jellegzetes illatú levegőt, és letekintettem az előttem elterülő falura, amit legutóbb éjjeli fényekbe borulva láttam, megrohantak az emlékképek.
Ribizlirum... sok, sok ribizlirum... Damien... hideg... erkély... csókok... Itt bent nagyon meleg volt, ezért levetkőztem... azt mondta, neki is melege van... csókok...
Megszédültem. Megkapaszkodtam az erkély korlátjába, hogy el ne essek, miközben éreztem, hogy az arcomból az a kevéske vér is kifut, ami eddig volt benne.
Mit tettem?
Gyorsan betámolyogtam a szobába, leültem az ágyra, és a lábam közé hajtottam a fejem, ahogy egyszer mutatta valaki, ugyanis hirtelen vészesen elkezdett émelyegni a gyomrom. Hát ez lenne a másnaposság? Valóban nem túl kellemes.
Nagyot sóhajtva végigdőltem az ágyon, és próbáltam minél többre emlékezni a tegnapból. Szépen lassan eszembe jutott minden... Az esti tivornya a különböző bárokban, a két iszonyatosan helyes férfi, akik Damien barátai voltak, a beszélgetés Bellával, ami annyira betett nekem, és végül az éjszakára Damiennel...
Erőtlenül oldalra döntöttem a fejem a párnán, és megláttam valamit a takarón. Óvatosan felültem, és megállapítottam, hogy egy pergamenlap az. Mindössze pár sorból állt, és az írás nem tűnt ismerősnek.
Ma petite!
Remélem, nem volt túl kellemetlen az ébredésed. A szobában mindent megtalálsz, amire szükséged lehet. Ha elkészültél, kérlek csatlakozz hozzám még egy rövid időre. A Szellemszállás nyugati oldalán lévő tisztásnál leszek.
Siess, kicsi virágszálam,
Damien.
Egyszerre éreztem megkönnyebbülést, és kétségbeesést. Megkönnyebbültem, mert mikor megláttam az üres szobát, azt hittem, elhagyott, hogy egyedül, minden biztos nélkül kell rendezni magamban a dolgokat, minden nyugtató szó nélkül, hogy nem történt semmi világrengető, s most kicsit jobb lett attól, hogy tudtam: nem hagyott itt, várt,- és vigyázott rám.
De ugyanakkor, itt volt a három dimenziós bizonyíték, miszerint valóban megtörtént mindaz, amikre emlékeztem, és minden apró reménysugaram elszállt, hogy ez csak álom volt, egy furcsa képzelődés, amely csak a tudatalatti világomban kísértett meg. Valóban itt volt, és valóban megtörtént minden, amire emlékeztem. De hogy mi is az konkrétan, amire emlékszem, arról fogalmam sincs.
Mikor elkezdtem készülődni, döbbenten konstatáltam, hogy csak egy fehér férfiing van rajtam, ami éppen csak hogy leért a combom egynegyedéig. Hát ez biztosan nem az enyém. Szerencsére ekkor megláttam a tegnapi öltözetem, lehajigálva az egyik székre. Ha ezt anyám látná, kitérne a hitéből...
Nem sok idő kellett hozzá, hogy elkészüljek; lezuhanyoztam (időközben megtaláltam a fürdőszobát), felöltöztem, és a hajamat is sikerült úgy rendbe tennem, hogy úgy álljon, mint előtte: fényesen és tükörsimán omoljon a vállamra. Igaz, mindezeket anélkül tettem meg, hogy akár egyszer is a tükörbe néztem volna. Miért?
Féltem. Féltem, hogy szembe kelljen néznem azzal, aki esetleg onnan visszanézne rám. Úgy éreztem, már nem ismerem magamat úgy, mint annak előtt. Régen sose tettem volna ilyet; kezdjük ott, hogy régebben soha nem csíptem volna be. (Azért azokból, amikre emlékszem, azt szűrtem le, hogy legalább nem csináltam hülyét magamból, mint néha egyes lányok szoktak... azért megnyugtató, hogy még részegen is milyen kifogástalanul viselkedek... mármint az állapotomhoz képest.) A tegnapi nap azonban, úgy tűnik, az utolsó csepp volt a pohárban – abban a pohárban, ahol év eleje óta csak gyűltek, és gyűltek a dolgok. Valószínűleg soha többet nem lesz ilyen eset, ezt kijelenthetem, de most határozottan nem vagyok kibékülve magammal. Főleg, mert... élveztem. Annyira jól esett egyszer végre valami tilosat, valami meggondolatlant tenni, egy olyan életben, amiben szinte csak a szabályoknak és előírásoknak megfelelően teszek mindent. És ahogy felidézem magam előtt Damien csillogó zöld szemeit, egyértelműen úgy érzem, jobb eszközt nem is választhattam volna erre.
De tudom, hogy akkor se lehet köztünk semmi. Még csak az kéne, egy újabb kérő... A gondolatba is beleborzongok. Most odamegyek, ahova írta, megbeszéljük, elválunk barátokként, és utána úgy teszünk, mintha soha nem történt volna meg. Csak az emléket őrizzük a szívünkben.
Negyed óra múlva már ott is voltam a Damien által megnevezett tisztáson. Háttal ült nekem; pont kilátás nyílt onnan a Szellemszállásra, amely mögött most kelt fel a reggeli nap, fénybe vonva az egész rétet.
Lassan odasétáltam hozzá, halk, puha léptekkel, így meg se hallotta, csak akkor vett észre, mikor leereszkedtem mellé a kiterített köpenyére. Elmosolyodott, odahajolt hozzám, és könnyű csókot lehelt a számra. Visszamosolyogtam rá, majd az épület felé fordultam, és gyönyörködtem benne, ahogy a nap sugarai körülölelték, éles sziluettet adva neki. Éreztem, hogy még mindig engem néz.
- Hogy vagy? - kérdezte halk, dallamos hangján.
- Kicsit fáj a fejem. Rosszabbra számítottam.
- Hát, úgy látszik te még a másnaposságban is a legjobb vagy, virágom – nevetett. - Emlékszem, én az első komolyabb berúgásom után egész nap az ágyat nyomtam, és tízpercenként jártam ki hányni.
Rosszallóan felvontam a szemöldököm, és ránéztem. Nosztalgikus arckifejezéssel nézte a horizontot, ajkai körül egy kis mosoly játszott. Hosszú percekig nem is szólalt meg.
- Belláról tudsz valamit? - kérdeztem. - Hazament, vagy...?
- Ja igen, már elment. Azt üzeni csókoltat, és megkért, hogy adjam át neked – vigyorodott el, és magához húzott. Mélyen beszívtam a kellemes férfiparfümje illatát, egészen elbódított. - Az meg nem lehetséges, hogy valamikor is ne teljesítsem Bella kérését...
Ez a csók más volt, mint a tegnapiak. Nem szenvedélyes, tele érzelmekkel, inkább finom, óvatos, kedves, ha lehet rá ezt mondani. Nem is tartott sokáig, majdnem egy perc múlva már szét is váltunk.
- Majd megemlítem Bellatrixnak, hogy milyen tökéletesen és lelkesen adtad át az üzenetét...
Erre felnevetett, és én is halványan elmosolyodtam.
- Igazából sajnálom, hogy a nővéreddel így alakultak a dolgaink – komorodott el hirtelen. - Pedig akár még el is vettem volna... senkinek nem lehetett volna ellene kifogása, tökéletes aranyvérű páros lettünk volna... De hát nekem már évekkel ezelőtt kijelölték Elizabeth-et...
- Megismételnéd, kérlek? - kérdeztem vissza udvariasan, holott teljesen megdöbbentett. Damien és Beth?!
- Nem is tudtad? - csodálkozott. - Merthogy ő nemcsak aranyvérű, de félig francia is, és hogy az ilyen keverékházasságok milyen jók, erősítik az országok nemeseinek a kapcsolatát... - forgatta meg a szemét. - Ezzel egyébként nem is lenne bajom, sőt egyet is értek vele, de miért pont azzal a frigid libával kell erősítenem ezt a kapcsolatot?
Enyhe csodálkozással figyeltem a kitörését. Én eddig úgy tudtam, nincs semmi baja Elizabeth-tel, hiszen évfolyamtársaik voltak, meg ugye ő volt Bella legjobb barátnője... Hát mondjuk az tény, hogy a nővérem sokkal temperamentumosabb. Beth – ahogy Evan mindig mondta -, még nálam is jobban az aranyvérűek mintapéldánya – hűvös, távolságtartó, a közemberekkel érzéketlen -, pedig egyesek szerint az már szinte lehetetlen.
- Nem is tudtam. Sajnálom. - A hangom furcsán hamisan csengett, pedig komolyan gondoltam. Végigsimítottam az arcán. - Mondjuk úgy látom, ez cseppet sem gátol meg abban, hogy éld az életed. A monogámiát szerintem még hírből se ismered – mondtam cseppet gunyorosan. Tettetett sértődöttséggel rám nézett.
- Kikérem magamnak! Ha mondjuk Bellával, vagy veled házasodnék össze, én lennék a monogámia díszpéldánya! De minek szenvedjek azzal, hogy hűséges legyek, ha a napnál is világosabb, hogy utáljuk egymást?
Nem válaszoltam. Akaratlanul is Malfoy jutott eszembe. Ha hozzá kéne mennem – de hála Merlinnek, ez nem túl valószínű most már – én is egészen biztosan így gondolkodnék.
- Szerencsére Beth-nek meg a családomnak is édes mindegy, hogy mit csinálok, amíg feltűnés nélkül teszem. Szóval... ez van.
- Igen – mondtam színtelenül. - Hiszen ez a sorsunk mindannyiunknak...
Damien bólintott, majd rám sandított a szemem sarkából.
- Tényleg, úgy hallottam, megy a dráma körülötted rendesen. Rosier és Malfoy... Nem adod alacsonyan magad, hah?
- Evanhoz megyek hozzá, nem Malfoyhoz – mondtam nyomatékosan. - Egyébként meg, ne mondd, hogy nem kaphatnám meg bármelyik aranyvérű férfit. - Kívülről öntelten hangozhatott, de akkor is ez volt az igazság.
- Eszembe se volt megkérdőjelezni a megkérdőjelezhetetlent. Csupán arra bátorkodtam célozni, hogy jól beválasztottál. Mert ha valaki képes, hogy a puszta jelenlétével egymásnak ugrasszon két ilyen jó barátot, az te vagy.
A szavak méregként hatoltak a szívembe. Igen, pontosan tudom, hogy így van, anélkül, hogy mondta volna. Nem mintha szemrehányóan hangzott volna, ő csak egyszerűen megjegyezte, majdhogynem elismerően. Nagyot sóhajtottam, és az órámra néztem.
- Ideje indulnom.
Bólintott, majd felállt, és engem is felsegített. Törékeny fehér kezeim szinte elvesztek az övéiben, bőre melegsége jólesően borzongatott meg. Rámosolyogtam – egészen biztosan hiányozni fog. Annyira más volt vele... Ráadásul vele éltem át életem egyik meghatározó élményét. Igen, Damienre és erre a hétvégére örökre emlékezni fogok.
Lassan sétáltunk vissza a falu határához, miközben egyik kezével végig átölelve tartott, én pedig tökéletesen belesimultam karjaiba. Mikor aztán arra a pontra érkeztünk, ahonnan már látszottak a Roxfort ódon csúcsai, szembefordult velem.
- A tegnap éjszaka... - kezdtem.
- ...csodálatos volt – szakított félbe mosolyogva, de a szeme szomorúan csillogott. Tudtuk, mi következik.
- De semmi több. Mindkettőnknek oka volt, hogy miért tette, és pont ezek miatt nem lehet más. - Mélyen a szemébe nézve suttogtam, s különösen nehezemre esett kimondani ezeket a szavakat. - Élnünk kell tovább az életünk, ami elő van írva nekünk... De – halványan elmosolyodtam. – az biztos, hogy soha nem fogom elfelejteni.
- Én se, virágszálam – mondta halkan. -, én se. Öröm volt veled tölteni ezt a hétvégét.
Bólintottam. Damien közelebb húzott magához, és még egy utolsó, hosszú búcsúcsókot váltottunk. Amikor elhúzódtam, rám mosolygott, és magára kanyarította köpenyét. Egy másodperce aggodalmasan összehúzta a szemöldökét.
- Jut eszembe, nagyon vigyázzatok Malfoyjal. Nem fogja annyiban hagyni a dolgot. Képtelen veszteni, és bármit meg fog tenni, hogy megszerezzen.
Nem válaszoltam. Ezzel eddig is tisztában voltunk, de így, tőle hallva még inkább fenyegetőbbnek tűnt.
- Köszönök mindent, Damien. Vigyázz magadra.
- Te is virágszálam. Azért remélem, még összehoz minket egyszer a sors.
Csókot lehelt a homlokomra, rám mosolygott, majd megpördült a sarka körül, és eltűnt az ismeretlenben.
Pár másodpercig mozdulatlanul néztem a helyet, ahol állt, majd vettem egy mély levegőt, és megfordultam a Roxfort felé vezető úton, ahol azonban már állt valaki.
Evan különös fénnyel a szemében, megkövülten bámult rám.
Egyszerre fogott el a düh és az a különös érzés, mint hogy ha rajtakaptak volna valami tiloson. Szó sem lehetett arról, hogy én tegyem meg az első lépést, hát csak álltam, mélyen a szemébe néztem, és vártam hogy megmozduljon. Végül a kezét zsebre vágva odalépett hozzám.
- Szóval Damien, hah? - nézett rám szemrehányóan, bennem pedig harag lobbant. Még ő merészel engem számon kérni valamiért?! Keményen viszonoztam a pillantását.
- Szóval halálfaló, hah? - sziszegtem. Mikor ezt mondtam, éppen a hajához nyúlt, hogy egy rakoncátlan tincset kisöpörjön a szeméből, de a keze út közben megállt a levegőben. Megdöbbenve nézett rám, majd nyelt egy nagyot.
- Ho... honnan...? - kérdezte kissé behúzott nyakkal. Meg tudom érteni. Sokan mondták már, hogy ha mérges vagyok, úgy nézek ki, mint egy fúria. És akkor nagyon mérges voltam.
- Hogy honnan tudom? Csak nem gondoltad, hogy a nővérem nem fogja elkotyogni? Pont ő? Mondjuk először csak úgy megemlítette, mert azt hitte, tudom. Ugyanis ő még úgy tudja, hogy mi mindent elmondunk egymásnak... - mondtam halkan és fenyegetően, de még én magam is kiéreztem belőle a fájdalmas, sértett élt. Evan tett felém egy bizonytalan lépést. Gondolom megérezhette, hogy mennyire megbántott, ezért óvatosan, habozva szólat meg.
- Nem volt más választásom, tudod ugye? És én tényleg nem...
- Itt fejezd be! Hát nem érted? Nem azzal van a bajom, hogy az lettél, ami! Azon csodálkoztam volna, hogy ha előbb-utóbb nem leszel az! De miért nem mondtad el nekem?
- Nem tudom – suttogta maga elé. - Talán úgy éreztem, enélkül is elég mindennel kell törődnöd... De hamarosan biztosan elmondtam volna, csak... nem tudtam, hogy fogadnád. Te mindenre máshogy szoktál reagálni, mint ahogy én azt tippelem – mosolyodott el halványan.
- De ha elmondtad volna, akkor talán nem úgy alakult volna az éjszakám, ahogy... - suttogtam halkan, inkább csak magamnak. Evan arca egy pillanat alatt megkeményedett.
- Ezek szerint tegnap te és Damien...? - kérdezte érzelmektől fűtött hangon. Ránéztem az arcára, ahol hitetlenség, megbántottság, és féltékenység keveredett. Mélyen a szemébe néztem, és határozottan válaszoltam neki.
- Igen.
- Értem.
És mire észbe kaptam, a köztünk lévő távolság eltűnt, ott állt közvetlenül előttem, szájával szenvedélyesen csókolva az enyémet, karjaival szorosan körülfogva a derekam.
Soha nem ismert érzés kerített a hatalmába. Minden dühös gondolatom elszállt, a külvilágot nem érzékeltem; csak mélyen belélegeztem a jól ismert mentás illatot, számmal ízlelgettem édes ajkait. Pontosan belesimultam erős karjaiba, apró kezeimmel átkaroltam a nyakát, ő pedig kissé felemelt, hogy egy szintben legyünk, de közben egy percre se váltunk el, nem szakítottuk meg a varázst. Ez az első csók nem olyan volt, mint a romantikus regényekbe; nem volt félénk, puhatolózó. Szenvedélyes, mint hogyha az öt év alatt felgyülemlett vágy hirtelen kirobbant volna. Őrjítő érzés volt. Olyan, amit mással soha, de soha nem tapasztalhatok meg, csakis vele, Evannel, aki igazán hozzám tartozott. Még szerencse, hogy erősen tartott, különben a lábaim már biztosan felmondták volna a szolgálatot.
Nem tudom, mennyi ideig állhattunk ott. Talán mindössze egy perc volt, talán fél óra, esetleg az örökkévalóság? Nem tudnám megmondani. Miután elváltunk, zihálva meredtünk egymás szemébe, némán. Nem tudtunk mit mondani. Nem akartunk semmit mondani. Ez a pillanat úgy volt tökéletes, ahogy.
- Nagyon-nagyon szeretlek téged Narcissa Black, jobban bárminél – suttogta pár perc elteltével Evan. - És nem hiszem el, hogy Damien kellett hozzá, hogy erre rájöjjek.
- Most már te vagy az életem – válaszoltam halkan. Szorosan átölelt, én pedig fejemet a mellére hajtottam, és csak hallgattam az egyenletesen verő szívét (Csak nekem tűnt úgy, hogy gyorsabban vert, mint kellett volna? Vagy csak azért, mert az én szívem majd' kiugrott a helyéről, annyira dübörgött?)
- Menjünk vissza a kastélyba. Habár most már számunkra ez lesz a világ legromantikusabb helye, azért mégsem kéne örökre itt maradnunk – Halkan felkuncogott.
- Egyetértek.
Így hát elindultunk visszafele, teljes harmóniában. Többet nem jutottak eszünkbe a korábbi napok és hetek eseményei; minden kitörlődött, és egy új időszámítást indítottunk, ahol csak mi voltunk.
Már fogalmam sincs róla, hogy hogyan jutottunk be a kastélyba. Már csak arra emlékeszem, ahogyan a klubhelyiség fotelében ültünk – pontosabban Evan a fotelen ült, én meg az ő ölében -, és végeérhetetlenül beszélgettünk. Halkan suttogunk el minden szót, szinte végig egymás szemébe néztünk, ahogyan hátradőltünk a széken; szinte végig mosolyogtunk, nevettünk. Rengeteg régi, közös emléket idéztünk fel. Tervezgettük a jövőt is – majdnem meg is volt az első veszekedésünk, mégpedig a gyermek nevét illetően. Igazán nem értem, mi baja a Dracóval. Arról pedig, hogy Amadeus legyen, ne is álmodjon.
De végül ezen is elnevettük magunkat. Annyira könnyűnek, boldognak, és kiegyensúlyozottnak éreztem magam, mint még soha életemben.
Csak akkor vettük észre, mennyire elszaladt az idő, mikor megjelent Anastacia, aki éppen vacsorázni indult.
Mikor meglátott minket, nos, azt hiszem alkalmazhatjuk rá az össze jól ismert közhelyet: először leesett az álla, majd mikor összeszedte magát, csak hebegett-habogott, mikor aztán pedig teljesen magához tért, visítva a nyakunkba ugrott. Mikor Evan sikeresen lehámozta rólunk lelkes húgát, hozzám fordult.
- Menj le nélkülem vacsorázni, rendben? Nekem el kell intéznem néhány dolgot. Mielőtt megkérdeznéd – tartotta fel a kezét, mert már szólásra nyitottam a számat. -, meglepetés. Neked. A este kilenckor legyél a csillagvizsgáló toronyban, hercegnőm, és megtartjuk a hivatalos megkoronázásom – mondta cinkos mosollyal.
- Ó, szóval azt hiszed, most már te is uralkodhatsz? Álmodozz csak, én vagyok az egyedüli hercegnő. - Nevetve megcsókolt, majd búcsút intett, és elment.
- Nagyon illetek egymáshoz, ugye tudod? - kérdezte mellőlem Anastacia lágyan mosolyogva.
- Tudom – suttogtam. Ennél jobb igazán nem is jöhetne.
- Na jó, kisasszony – váltott hirtelen szigorú hangra Ana. - Ennyi idő volt álmodozni, most viszont szépen jössz, és minden egyes apró részletet elmesélsz attól kezdve, hogy elmentél Damiennel.
- Az hosszú lesz – mondtam fanyalogva, de Ana csak kegyetlenül elmosolyodott.
- Nem baj. Van bőven időnk kilencig.
Igazából, ha nem akartam volna, akkor nem mondtam volna el. Elvégre ő nem parancsolgathat nekem. De úgy éreztem, muszáj valakinek elmesélnem, hátha ahogy kimondom a szavakat, akkor végre elhiszem, hogy mindez megtörtént. Addig meg nem bírok várni, amíg Bellával találkozom.
Ana igazán jó közönség volt. A megfelelő részeknél izgatottan sikkantott, elszörnyedve felnyögött, vagy álmodozva felsóhajtott.
- Örülök nektek nagyon – közölte, mikor befejeztem. Aztán elvigyorodott és még megkérdezte: - És milyen volt Damien?
- Tökéletes. Úgy értem, persze, jobb lett volna először Evannal, de mégsem bánom, hogy nem vele történt. Damien elképesztően jó volt. És ne is kérdezd – folytattam gyorsan, mert láttam, hogy szólásra nyitotta a száját. -, mert nem fogom részletesebben elmondani.
Anastacia csalódottan elfintorodott én pedig elégedetten mosolyogva felvonultam a hálókörletbe.
***
Háromnegyed kilenckor úgy döntöttem, ideje elindulnom. Fogalmam se volt, hogy mit tervez, ezért azt se tudtam, hogyan öltözzek fel. Pedig ez, mint az első hivatalos randevún, egyáltalán nem volt mindegy.
Hosszasan töprengtem a szekrényem előtt állva (rengeteg ruhát szoktam magammal hozni, mert az ugye nem lehet, hogy egy arisztokrata lány kettőnél többször vegyen fel valamit), de aztán úgy döntöttem, hogy mindegy, mit veszek fel, úgyis gyönyörű leszek, mint mindig.
Nem sokkal mielőtt elindultam, eszembe jutott egy réges-régi jelenet.
Harmadik év vége volt már, mi pedig a kibírhatatlan melegre való tekintettel mindannyian a tóparton ültünk egy göcsörtös fűzfa árnyékában. Anastacia és Evan nem is bírták ki ruhában, hanem fürdőruhára vetkőztek, és éppen a tó sekélyebb partjánál pancsoltak nevetve, egymást fröcskölve. Mi Bellával hitetlenkedve néztünk össze; ez a magatartás nekünk elfogadhatatlan volt. Hogy mi ezt csináljuk... De Evannak és Anának jól állt, ők az iskolában sose viselkedtek úgy, mint otthon, a hivatalos eseményeken, már megszoktuk tőlük ezt a néha teljesen aranyvérűekhez méltatlan viselkedést.
- Azt hiszem, én mindjárt meggyulladok – sóhajtottam fel, miközben kezeimmel legyeztem az arcom. A hosszú hajam alatt a nyakamnak különösen melege volt. Bella – akinek a haja elegáns kontyba volt felcsavarva a tarkójára – előszedett a zsebéből egy sötétzöld szalagot.
- Arra nem gondoltál esetleg, hogy felkösd a hajad? Nem fogsz belehalni, sőt talán még meleged se lesz annyira.
Elfintorodtam. Már egészen kis korom óta nem tűztem fel a hajamat, semmilyen alkalomra. Ennek az volt az oka, hogy imádtam, ha a hajam a vállamra omlott, ha a kedvem tartotta, hátravetettem, ami – amint azt egyszer a tükörben megállapítottam – igazán felsőbbséges gesztusnak tűnt. És utáltam magam megfosztani ettől az érzéstől.
- Jaj, gyere már ide! - forgatta meg a szemeit Bella az arckifejezésem láttán. Kelletlenül leültem háttal neki, ő pedig pár könnyed mozdulattan az összes hajamat szoros lófarokba fogta magasan a fejem tetején. Éreztem, ahogyan a copf vége megcsiklandozta a nyakamat.
- Na – mondta elégedetten Bella, és megszemlélte a végeredményt. - Ugye hogy így sokkal jobb? És ha tudnád, hogy így is milyen gyönyörű vagy, többször hordanád így!
Hitetlenkedve néztem rá, majd belenyúltam a zsebembe és egy apró tükröt vettem elő. Magam elé emeltem, és nagyon meglepődtem. Elképesztően jól néztem ki így. Most, hogy a hajam nem volt útban, teljes egészében előkerült a nyakam, amiről most megállapítottam, hogy milyen hosszú, vékony, és hófehér. Azt hiszem, ezt nevezik hattyúnyaknak.
Az arcom is mintha máshogy nézett volna ki így. Ez az új viselet megnyújtotta, kifinomultabbá varázsolta az egész fejemet. Csodálkozva Bellatrixra néztem.
- Ez...
- Gyönyörű vagy – bólintott mosolyogva.
- Azt a mindenit! - hallottunk ekkor egy kiáltást a tó felől. Evan és Anastacia közeledett felénk, csurom vizesen, és mindketten elképedve néztek rám.
Evan, mikor lefékezett mellettünk rám nézett.
- Hercegnő, ez... Miért nem hordtad eddig így a hajad? Sose láttalak még ilyen szépnek... - mondta mosolyogva, ragyogó szemekkel, és nedves kezével végigsimított szabadon hagyott nyakamon. - Hm... vigyázz, Cissa, mert a végén már tényleg minden fiút a magadba bolondítasz!
- Késő, már megtörtént – mondtam kuncogva, ő pedig rosszallóan vigyorogva megcsóválta a fejét.
Elmosolyodtam az emlék hatására, és az egyik fiókomból előkaptam egy mélykék szalagot, majd a Bellától tanult mozdulattal megkötöttem a hajam a fejem tetején. Az ékszeres dobozomból pedig – ami egy ládának is beillett volna – elővettem egy lelógó, szintén sötétkék kövekkel díszített ezüst fülbevalót.
Mivel azóta nemigen hordtam így a hajam, kíváncsian várom, hogy Evan emlékszik-e még rá.
Gyors, ruganyos léptekkel haladtam át a klubhelyiségünkön – nem akartam, hogy most bárki is megpróbáljon feltartani. Mégis, ahogyan elhaladtam a zöld bársonykanapék mellett,furcsa érzés kerített a hatalmába. Mint ha valaki figyelt volna. De nem néztem körbe, hanem felszegett fejjel, egyenes tartással értem el a kijáratot, s egy gyors mozdulattal már félig kint is voltam. Még egy utolsó pillantást vetettem öntudatlanul a helyiség hátsó része felé – és megálltam a mozdulatban.
Az ajtótól legtávolabb eső sarokban Lucius Malfoy állt és engem nézett. Félhomályba burkolózó alakja nem, mind inkább világos haja, és hideg, acélszürke szemei voltak azok, amik odavonzották a tekintetem.
Nem mozdult, még csak nem is tett semmiféle gesztust. Csak állt a falnak támaszkodva, és egyenesen a szemembe nézett, nem is próbálván leplezni, hogy bámul. De volt valami a tekintetében, ami nagyon nyugtalanított. Szemérmetlenül fürkészte arcom, hajam (a szokatlan viselet láttán egy másodpercre összeszűkült a szeme), hideg tekintete fogva tartott. Emlékeztetett valamire ez a nézés... És bármennyire próbálkoztam, nem tudtam jobban körülírni, mint hogy olyan volt, mint a ragadozó, aki felméri zsákmányát. És ez a zsákmány egyértelműen én voltam.
Nehezemre esett elszakadni. De szerencsémre valaki pont be akart jönni a klubhelyiségbe, és mivel pont elálltam az útját, finoman megkocogtatta a vállamat. Én pedig kapva kaptam az alkalmon, elfordítottam a tekintetem, és gyorsan kiléptem a bejáratom. Végigrohantam a folyosón, majd fel a lépcsőkön, át a bejárai csarnokon, egészen addig, amíg el nem értem a csillagvizsgáló torony felé vezető út első kisebb, néptelenebb lépcsőjét. Ott aztán a félhomályba megálltam, homlokomat a falnak döntöttem, lehunytam a szemem, és vártam, hogy a szívverésem visszatérjen a normális ütemére.
De a borzongató érzés nem hagy nyugodni. Újra meg újra látni vélem a szürke szemeket, ahogyan hidegen és számítóan fürkészi az arcomat, miközben ott visszhangoznak a fejemben Damien figyelmeztető szavai...
Megráztam a fejemet. Nem, ezzel most nem szabad foglalkoznom. Ez az este az enyém és Evané, a közös kapcsolatunk csodálatos kezdete, és nem hagyom, hogy Malfoy tönkretegye.
Mély lélegzetet véve folytattam az utamat a torony felé, és próbáltam csak arra koncentrálni, hogy mit tervezhetett el Evan.
Mikor felértem, megtorpantam az ajtóban, és hallgatóztam egy pillanatig. Ám semmilyen zaj nem szűrődött ki. Egyedül onnan sejtettem, hogy van fent valaki, hogy a résznyire nyitva lévő ajtaja alatt fénycsík szűrődött ki. Benyitottam.
Odabent csodálatos látvány fogadott. A padlón, amely általában kemény volt és hideg, most puha, világos színű plédek voltak egymásra terítve. Középen kis asztalka állt, rajta egy üveg (még távolról is látszott rajta, hogy milyen értékes) manóborral, valamint néhány cukormázzal borított aprósütemény, ami történetesen a kedvencem volt. Amikor beléptem, megszólalt a zene – mágikus úton, s olyan volt, mint ha a gyönyörű, lágy dallam a falakból szólna. És tévedtem – nem a fáklyák égtek, hanem sok-sok apró mécses világított, amik szintén mágikus úton lettek a levegőbe bűvolve, s most ott lebegtek fél méternyire a torony teteje alatt.
De a legjobb dolog az ablaknál állt, ahol eddig a csillagokat fürkészte, jöttömre azonban megfordult, a párkánynak támaszkodott, és engem figyelt mosolygós szemekkel.
- Tetszik? - kérdezte.
- Nagyon – mondtam halkan, majd beljebb léptem, és leültem a kis asztalka mellé. Ő is eljött az ablaktól, és letelepedett mellém. Kitöltött egy kis bort a poharakba, és az egyiket nekem nyújtotta.
- A mai napra.
- Amit soha nem fogunk elfelejteni – folytattam, és összekoccintottuk a poharaink.
Ezután hosszú-hosszú beszélgetés vette kezdetét. Minden téma olyan természetes volt, vele nevetni, vagy éppen szavak nélkül ülni, csókolózni – ami még mindig eddig nem ismert erőket mozgatott meg bennem. Nevető arcát nézve pedig úgy éreztem, örökre biztonságban leszek, és már csak apró, homályos foltként emlékeztem a néhány órával azelőtti incidensre. (Egyébként már rögtön az elején lelkendezett egy sort, hogy ismét összefogva láthatja a hajamat. Pontosan emlékezett ő is arra a délutánra.)
- Gyere – szólalt meg olyan tizenegy óra tájékán, felpattant, majd nekem is odanyújtotta a kezét. Nyűgösen álltam fel az eddigi kényelmes fekhelyemről. - Mutatni szeretnék valamit.
Az ablakhoz vezetett, ahol beállított az ablak elé, majd szorosan mögém állt, a fejét pedig lejjebb hajtotta, így pont egy vonalban volt az arcunk.
- Látod ott azt a csillagot? - kérdezte, majd előrenyújtotta kezét, ezzel mutatva az irányt. Követtem az ujjai vonalát, és egyből megláttam, melyik csillagra gondol. Nem volt nagyobb a többinél, sőt a fénye is csak kicsivel volt erőteljesebb, mégis volt benne valami különleges; a többi csillaghoz képest nem fehér, hanem furcsa, világoskék árnyalatban játszott. Gyönyörködve csodáltam.
- Tudod ez a csillag engem mindig téged juttatott az eszembe – suttogta a fülembe Evan. - Van benne valami különleges, ami hozzád hasonlóvá teszi; olyan, mint a többi, és mégis sokkal több azoknál. Pont mi te. Ezért, ha a szünetekben külön voltunk, és hiányoztál, mindig megkerestem ezt a csillagot, és rögtön jobban éreztem magamat.
Halvány mosollyal néztem a csillagom, és azon gondolkodtam, hogy valóban van benne valami, ami hozzám hasonlóvá teszi. Evan folytatta.
- És csak hogy tudd, amíg ez e csillag az égen lesz, én addig foglak szeretni téged. Tehát örökkön-örökké, akár akarod, akár nem – mondta mosolyogva, én pedig elnevettem magamat.
- Nem akarlak elkeseríteni, de ezt el is várom.
- Akkor jó.
Szembefordultam vele, és a szemébe néztem. Elmosolyodott, majd az este folyamán sokadjára lágyan megcsókolt.
Mégis más volt, most hogy tudtam, a csillagunk ott ragyog felettünk, és vigyáz utunkra. Ő volt az a pont, ami biztosította, hogy örökké egymáséi leszünk.
De ki tudja, mikor jön egy csillaghullás, ami véget vet mindennek...
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
