|
5. Még nincs túl késő meggondolatlannak lenni
Három hét. Sose gondoltam volna, hogy ennyi minden történhet három hét alatt.
Azt hiszem, arra, ami a Roxfortban folyt, a káosz volt a helyes kifejezés. Mindenhol párbajoztak, mindenki mindenki ellen volt.
Kezdődött a – mára szinte legendássá vált – csatával Evan és Malfoy között. Nem is igazán ez volt az oka az egésznek, inkább ez volt az, ami felszabadította a régen titkolt indulatokat (amiből, mint kiderült, rengeteg van). A Mardekár tagjai egyszerűen egymásnak estek.
És innentől elindult a láncreakció. A mardekárosok a mardekárosokkal, aztán valahogy belekeveredtek a griffendélesek is. Mert ugye, hogy van az, hogy a különben nagy összetartásban lévő ház egymásnak ugorjon, folyton párbajozzanak, míg a „bátor” (szerintem inkább ostoba) griffendélesek csak ülnek a fenekükön? Az ő észjárásuk szerint – sehogy. Hát beszálltak ők is. Hogy tulajdonképpen miért csinálták, arról persze fogalmuk sem volt (csak a tájékozottabbak tudták, hogy kezdődött), de csinálták, nekiugortak mindenkinek, aki nem tetszett nekik, mert – mondogatták -, úgyis ez az új módi. Arra persze egyik sem gondolt hogy Evanék okkal csinálták, amit csináltak.
De akármi történt is, akármennyire tört ki a káosz az egész iskolában (valahogy belekeveredtek a felsőbbéves hollóhátasok, majd, őszinte megdöbbenésemre, a hugrabugosok. Eddig azt hittem, ők egy jámbor népség.), a középpontban még mindig három ember állt.
Evan, Malfoy, és én.
Ha ugyan nem is tudta mindenki a pontos okokat, azért mindenki sejtett valakit. Az eddigi két jó barát, akiknek közös elveik voltak, közös ügyért harcoltak, egymás ellen fordultak. Így hát, mindenki, akinek volt egy kis sütnivalója, megkereste az utolsó közös pontot, amin összekaphattak. Engem.
Miattam történt.
Egyszerűen nem tudtam behatárolni, hogy mit érzek. Szégyelltem magam? Kétségbe ejtett? Esetleg imponált nekem ez az egész? Úgy vélem, egyik sem.
Természetesnek éreztem. Mintha... ez lett volna a feladatom. Mintha nekem az lett volna megírva, hogy tegyem azokat, amiket tegyek, hogy végre megtörténjen az, aminek már régen meg kellett volna. Én voltam a centrum, ami körül ez az egész keringett. És ez hihetetlenül bűnös, és... jó érzés volt.
Egyedül Evanért aggódtam. Szinte elképzelhetetlennek tartottam, hogy az a mindig vidám, csipkelődő személyiség ennyire erős legyen. De az volt. Soha nem láttam még azelőtt annyi dühöt izzani a szemében, mint mikor Malfoy megpróbált a közelembe férkőzni – Evan innentől kezdve mindig velem volt –, és annyi aggodalmat sem. Őszintén szólva kezdtem valahogy félni tőle. Én komolyan sosem gondoltam, hogy tud ilyen is lenni... Nekem ő mindig a mosolygós, jókedvű, aranyos Evan marad.
Persze, ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy mindezt azért csinálja, hogy velem lehessen. Konkrétan, ez az egész miattam van. Minden.
Őszintén szólva az egész hercehurca alatt csakis két emberért aggódtam: természetesen Evanért – és magamért. Ugyanis egyre biztosabb voltam benne, hogy ezért egy napon még nagy árat fogok fizetni.
***
A roxmortsi kiruccanás reggelén, mikor beléptem az ebédlőbe, már láttam, hogy valami baj van. Evan kifejezéstelen arccal meredt maga elé, pedig ez, még az utóbbi hetek eseményei miatt sem történt meg soha. Persze, volt mérges, aggódó, de ebben a nézésében volt valami különös. Mint aki... próbája elterelni a figyelmét valamiről, ami elkerülhetetlenül ott lebeg a levegőben, várva, hogy megtörténjen.
Mélyet sóhajtottam, és Anastaciával az oldalamon odasétáltam hozzá.
- Jó reggelt!
Erre felnézett, és végre halványan elmosolyodott.
- Szia, hercegnő. - Erről a hercegnőzésről úgy tűnik, sosem fog leszokni. De legalább már leszokott a „királynő”, illetve „királylány” kifejezésekről, amiket az utóbbi időben, a helyzetre való tekintettel rám aggatott. Tökéletesen elégedett voltam a hercegnői „posztommal”, még ha jelenleg annál tényleg több voltam. De a királynőről mindig az jutott az eszembe, hogy valakinek a felesége. És ettől megborzongtam.
- Jössz ma le velünk Roxmortsba? - kérdezte Ana mellőlem, miközben megvajazta a pirítósát.
Evan megrázta a fejét.
- Bocsi, nem tudok. Öhm... Sethékkel kicsit... ellógunk.
- Ellógtok? Mégis hova? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Talán Londonba. Nem tudom még. Hiszen emlékszel, Cisszus... - hajolt hozzám közelebb bizalmasan, én pedig megforgattam a szemem ennek az újabb becenévnek a hallatán. - Ideje tombolni...
Ó, hát persze. Az egyezségünk. Karácsonyig mindenki azt csinálja, amit akar, csak aztán kötelezzük el magunk. Elmosolyodtam.
- Tényleg. Hát akkor jó szórakozást. Lehet, hogy ma én is élvezem kicsit az életem... meglátjuk. De ahogy Bellát ismerem, úgyis kitalál valamit. Jut eszembe – kortyoltam egyet a teámból. -, Dumbledore tud róla, hogy nem szándékoztok Roxmortsban tölteni a roxmortsi hétvégét?
- Igen. Apám írt neki egy levelet – vonta meg a vállát. – Fogalmam sincs, mi áll benne, amivel meggyőzte, de nem is igazán érdekel.
- És mikor értek vissza? - kérdeztem.
- Holnap reggel. Még lesz egy kis... dolgom.
Összehúzott szemmel méregettem. Éreztem, hogy titkol valamit, hiszen eddig mindig pontosan elmondta, hogy hova megy, és mit csinál. Persze, az utóbbi időben azért kisit más volt a helyzet...
- Nem mondod el, igaz?
- Nem.
- Miért? - kérdeztem hűvösen, és igenis sértve éreztem magam. Ezt valószínűleg ő is megérezte, ugyanis átkarolta a vállam, a másik kezével pedig végigsimított az arcomon. A sértődöttségemet pedig minta elfújták volna. Sose értettem, hogy lehet rám ilyen hatással...
- Azért, hercegnő, mert vannak dolgok, amikről nem kell feltétlenül tudnod. Főleg amik esetleg veszélyesek lehetnek rád nézve.
- Veszélyesek...? - sziszegtem fagyosan. A haragom egy pillanat alatt újra fellobbant, és a hangom olyan süvítő volt, hogy a közelünkben ülők mind távolabb húzódtak. - Ezt mégis hogy gondolod?! Először nem mondod el, aztán meg kijelented, hogy veszélyes, és még elvárod, hogy hagyjalak békén?
Nyugodt tekintettel nézett vissza rám.
- Igen.
Hosszan farkasszemet néztünk. Végül meguntam, és egy utolsó haragos pillantást vetve felálltam.
- Rendben van – suttogtam hidegen. - Gyere, Ana. Induljunk.
A megszólított gyorsan felállt, pedig még nem fejezte be a reggelijét, Evan pedig valami furcsa, szomorú pillantással nézett rám. Elfordítottam a fejem, és elindultam.
Már az előcsarnokban jártam, Anastaciával a nyomomban, amikor odajött hozzám egy kisebb csapat lány. Hetedéves mardekárosok voltak, akárcsak én, de utáltam mindet. Előttem tették a szépet, de a legtöbb pletykát ők terjesztették rólam. És ráadásul folyton ott voltak velem mindenhol, hátha ők is a középpontba kerülnek egyszer. Igaz, annyira nem is zavartak már. Sőt, kezdtem megszokni. Mindig is tele volt az életem ilyenekkel, a származásomból, és személyiségemből adódóan.
A legbátrabb lány, Brandy, odalépett hozzám.
- Szia, Cissa! - Műmosoly. Engem pedig a hányinger kerülgetett.
- Szia, Brandy. Neked a nevem Narcissa – mondtam, mire lehervadt az arcáról a mosoly. De azért folytatta.
- Oké, bocsi. Csak azt akartam megkérdezni, hogy nem jönnél-e le velünk Roxmortsba. Tudod, olyan régen nem dumcsiztunk... - Egyszerűen undorító. Hogy képes valaki ilyen kétszínű lenni?
- Sajnos nem tudok – mosolyogtam leereszkedően, majd ártatlanul hozzátettem. - Tudod, a nővérem, Bellatrix eljön, és vele fogom tölteni a napot. Emlékszel még rá, ugye?
Telitalálat. Brandy elsápadt, a többi lány pedig izgatott sutyorgásba kezdett. Éreztem, ahogy Anastacia mögöttem rázkódik a visszafojtott nevetéstől. Hát igen, mindannyiunk számára emlékezetes volt, mikor hetekig kopaszon volt kénytelen járni, a nővérem jóvoltából...
- Khm... igen... na jó, akkor hagyjuk inkább, mert... amúgy se biztos, hogy lemegyünk – motyogta kellemetlenül feszengve. - Nos, khm... szia.
Gúnyos mosollyal intettem oda nekik, és Anával az oldalamon továbbsétáltam. Mikor a lányok hallótávolságon kívülre értek, Anastacia elnevette magát, és én is halványan elmosolyodtam.
- Nem értem, miért szeppent meg annyira. Nem is volt olyan csúnya kopaszon...!
Az út hátralévő részét csendben tettük meg. Anastacia is csak akkor szólalt meg, mikor már a falu felé kanyargó úton haladtunk.
- Mikor találkoztok Bellával?
- Egykor. De addig még van egy órám – mondtam az órámra pillantva. - Addig nincs kedved körülnézni pár helyen? Szükségem van néhány dologra.
- De, persze. Egyébként is be kell mennem Madam Malkin Talárszabászatába. Anyám azt mondta, vegyem meg most a báli ruhám a karácsonyi, meg a ti újévi partitokra.
- Rendben – mondtam. - Segíthetek neked. Az enyémet úgyis majd Párizsból hozatjuk...
Anastacia irigykedve felsóhajtott.
- Amúgy Bella azt írta, ha van kedved, te is csatlakozhatnál hozzánk az elején. Beülünk a Három Seprűbe, vagy valami. Csak olyan háromtól kéne elfoglalni magad. Sajnos fogalmam sincs, mit tervez.
Az az egy óra hamar eltelt. Míg kiválasztottunk két, gyönyörű ruhát, és Ana méretére szabták azokat, már el is ment a nagy része, s már csak annyi időnk volt, hogy elsétáljunk a falu főteréig, ahol megbeszéltem a találkát a nővéremmel.
Bellatrix nagyon sokat változott, mióta utoljára láttam – legalábbis, nekem úgy tűnt. A haja, amely azelőtt mindig kissé rendezetlennek hatott, most fényes, fekete, tükörsima hullámokban omlott a vállára, s még így is hihetetlen dúsnak hatott. Gőgös arckifejezése nem változott ugyan, de eltűnt róla az a gyermeki kisugárzás, ami azért mindig ott bujkált az előkelő külső mögött. A szeme pedig... a szemében volt valami különös... valami, ami megrémisztett, de nem tudtam behatárolni. Összességében megállapítotttam, hogy a nővéremből felnőtt nő lett.
Csak ez után vettem észre, hogy nincs egyedül – vele volt Damien Dawn is. A fekete hajú, szikrázó zöld szemű Damien, aki évekig járt a nővéremmel, és akit még alsós koromban a „legeslegjóképűbbnek” neveztem ki. És most újra itt állt, férfiasan, a szokásos cinkos mosollyal a szája szegletében. Ez nem lehet igaz. Mit keres itt?
Mikor odaértünk, egyből Bellához léptem, aki megölelt. Az illata is más lett – az eddigi citromos-gyümölcsös eszenciát lecserélte egy különösen bódító, orgonához hasonló illatra. Kifejezetten jól állt a kissé megújult énjéhez. Miután elengedett, kihúztam magam, és odaléptem Damienhez, aki még mindig mosolygott. Finoman megfogta a jobb kezem, és egy könnyű csókot lehelt rá.
- Rég láttalak, Damien. - Bella közben megölelte Anastaciát is. - Mi járatban erre?
- Bella megkérdezte, hogy nincs-e kedvem elkísérni – vonta meg a vállát. - És mivel már úgy hiányzott a jó öreg alma mater... - felnevetett. De kiéreztem belőle valami gúnyos élt.
- Legalább... négy hónapja nem jártál itt – mondtam felvont szemöldökkel. - Vannak, akik sosem térnek ide vissza többé.
- De én nem olyan vagyok, mint a többiek – suttogta, egészen közel hajolva az arcomhoz. Kifejezéstelenül, reakció nélkül néztem vissza rá. Csak a szívem kezdett el kicsit erősebben dobogni a mellkasom rejtekében.
- Narcissa, a Három Seprűbe megyünk – tájékoztatott Bella. Bólintottam, és az oldalán elindultam a kocsma felé. Ana és Damien mögöttünk jöttek, beszélgetve.
- Miért hoztad el őt? - kérdeztem halkan a nővéremtől. Erre elkezdett kuncogni, és vetett egy pillantást a hátunk mögött jövő fiúra – dehogyis fiúra, már kész férfi volt.
- Mikor találkoztunk, megemlítettem neki, hogy jövök meglátogatni téged, és... mindenképpen velem akart jönni – elmosolyodott. - Van egy sejtésem, hogy főképpen ki miatt jött el.
- Badarság – legyintettem. - Nekünk aztán tényleg semmi közünk nem volt egymáshoz, rajtad kívül. - Eszembe jutott valami. - Tényleg, ti hogy álltok most egymással?
Megvonta a vállát.
- Nem vagyunk rosszban, ha arra gondolsz. Mi, mint aranyvérűek mindig tisztában voltunk vele, hogy mást jelöltek ki számunkra. Folyamatosan tartjuk a kapcsolatot, mióta szakítottunk.
- Mennyire vagytok jóban? - tudakoltam felvont szemöldökkel. Elvigyorodott.
- Ráéreztél a lényegre, hugi. Nos... hallottál már olyanról, hogy szakítás utáni szex? Na, mi ezt csináljuk. Rendszeresen. - Még mindig vigyorgott, és mintha kellemesen megborzongott volna. Elfintorodtam.
- Oké, ennyi információ bőven elég lesz.
Mikor a kocsmához értünk, Damien kinyitotta nekünk az ajtót. Először Anastacia, majd Bellatrix lépett be rajta. Láttam, hogy az utóbbi, mikor elhaladt Damien mellett, észrevétlenül végigsimított a karján. A fiú elvigyorodott, Bella pedig rám kacsintott, mielőtt belépett. Megforgattam a szemeim, és követtem nővéremet a kellemesen meleg Három Seprű vajsörtől illatozó helyiségébe.
***
- Ideje indulnunk – suttogta a fülembe Bella, mikor már legalább másfél órája ott ültünk, élénken beszélgetve. Damien Lángnyelv Whiskyt ivott, mi azonban megmaradtunk a viola,-és ribizlilikőrnél – elvégre mégse ihattunk vajsört! Ahogyan anyánk mondta, az nem úri hölgyeknek való ital.
Némán bólintottam, mire a nővérem Damienhez és Anastaciához hajolt az asztal fölött.
- Mi megyünk. - Jelentőségteljesen Damienre sandított, aki egy bólintással nyugtázta. Ő tudja, mit tervez, úgy látszik. - Anastacia, el tudod foglalni magad? Mert valószínűleg hosszabb időre fogom elrabolni Cisszát.
- Csak nyugodtan – legyintett Ana. - Elhívtak randizni, szóval lesz mit csinálnom.
- Oké. Na akkor mi megyünk. Damien... - nézett célzóan a srácra, aki újra bólintott. Felvont szemöldökkel néztem rájuk, de Bella csak legyintett, és elindult a kijárat felé, én pedig követtem.
A kinti levegő hűsítően frissnek hatott, a benti forró, párás levegő után. Nem szóltunk egy szót sem, csak némán haladtunk végig az utcákon, szorosan összehúzva magunkon a köpenyt Éppen befordultunk egy kisebbik utcába, mikor Bella rám szólt.
- Vedd fel a csuklyád, Cissa! Nem szeretném, ha felismernének. - Közben ő is felvette a sajátját, és már csak a a szeme csillogását láttam. Egyre jobban idegesített a titokzatoskodás, de azért nagyot sóhajtva én is feltettem a sajátom. Pár perc gyaloglás után megállt egy kisebb fogadó előtt, ahol még sosem jártam.
- Mi ez a hely?
- A Szárnyas Vadkan – mutatott rá a kocsma cégérére Bella. - Menjünk be. Gyorsan.
Benyomta a faajtót, amely fájdalmas nyikordulással nyílt ki, beengedve minket a félhomályos helyiségbe. Sosem láttam még ilyen visszataszító helyet. Az egész sötét volt és piszkos, a vendégek pedig... a legfurcsább szerzetek voltak, akiket valaha látta, és nem mondhatni, hogy megnyugodtam volna attól, hogy jó pár embernek (emberek voltak egyáltalán?) a csuklya mélyen a szemébe volt húzva.
Bella nem nézett se jobbra, se balra, hanem egyenesen a pulthoz lépett, ahol egy mogorva, szakállas varázsló állt, aki kicsit emlékeztetett valakire. Bella mondott neki valamit, mire az morgott valamit, benyúlt a pult alá, és egy piszkos kulcsot vett elő, és nyomott a nővérem kezébe. Bella biccentett, majd intett nekem, hogy kövessem, ő pedig elindult egy ajtó felé, ami a bárpult mellől nyílt.
Az egy szűkös lépcsősort rejtett, ami felvezetett egy folyosóra.
- Erre! - Bella végigsietett a folyosón, és bedugta a kulcsot az utolsó előtti, kissé rozogának tűnő ajtó kulcslyukába. Az rövid matatás után megadta magát, és halk nyikordulással kinyílt.
Bellatrix körülnézett a folyosón, majd betessékelt az ajtón. Hát, a szoba se volt sokkal bizalomgerjesztőbb, mint a lent látott helyiség. Leültem a szürke takaróval leborított ágyra, és várakozóan néztem fel a nővéremre, aki azonban ügyet sem vetett rám, hanem előhúzta a pálcáját. Gondolom, védővarázslatokat szórt ki, mert először az ajtó izzott fel valami kékes fénnyel, majd az ablak, aztán pedig mindenféle hangtompítót is elhelyezett, gondolom én.
- Nem vagy te egy kicsit paranoiás? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Nem – morogta Bella. - Ezen a helyen a falnak is füle van. - Közben, egy utolsó, széles mozdulat után, eltette a pálcáját, és leült mellém. A szeme izgatottan csillogott.
- Azért hívtalak ide, hogy elmondjak valamit. Valamit ami... megváltoztatta az életem – üdvözülten elmosolyodott. - Inkább... megmutatom, jó?
Bólintottam, mire vette egy mély lélegzetet, és felhúzta a bal karján a talárt. Én pedig nem hittem a szememnek.
Az alkarján ott sötétlett a Sötét Jegy. Mélyen a bőrébe égetve, kitörölhetetlenül. Mint az örök, és felbonthatatlan szerződés, amiből nincs menekvés. Most éppen nem volt fekete, de eléggé sötét volt ahhoz, hogy lássam minden egyes kis részletét. Ahogy a koponya fenyegetően kitátotta a száját, s ahogyan egy kígyó kanyarodott ki belőle, fenyegetően. Lassan felnéztem Bella arcára, aki csak úgy ragyogott a büszkeségtől.
- Halálfaló vagy? - kérdeztem halkan.
- Nem is akármilyen halálfaló! - mondta még büszkébben. - A nagyúr maga tanít. - A szemeim elkerekedtek a döbbenettől. - Igen. Felismerte, hogy tehetséges vagyok, és hogy bármit megtennék érte, és az ügyünkért. Máris sokkal jobban szeret, mint a legtöbb halálfalót! Jaj Cissa, ő annyira fantasztikus varázsló! - sóhajtotta, őszinte csodálattal a szemében. - Ő... ő mindenki fölött áll a hatalmával, és ahogyan kezeli a dolgokat! A varázsereje pedig elképesztő, sosem láttam még ilyet! A legnagyobb varázsló a világon, én pedig személyesen tőle tanulhatok, személyesen foglalkozik velem! Ez... ez...
És csak mondta, és mondta, hihetetlen lelkesedéssel és imádattal az arcán. Sosem láttam még ilyennek őt. A fekete szemei szinte ragyogtak, vérvörös ajkait pedig végig kábult mosolyra húzta, ahogyan beszélt. És hirtelen értelmet nyert rajta a sok változás. Az, hogy sokkal felnőttebbnek, komolyabbnak, és... veszélyesebbnek tűnt. Hát persze, egy halálfaló nem lehet kislány.
Veszélyes. Igenis az lett, veszélyes. Hiszen azok vesztegetnek, fenyegetnek, párbajoznak, kínoznak, és ha kell, ölnek is. De ilyen lenne a nővérem is? Úgy tűnik, igen. Mindig is ő volt a tekintélyesebb, aki nem riadt vissza semmitől, akitől még a legkeményebbek is féltek (és egyben csodálták szépsége, nőiessége miatt), és azt mondták, bármit megtett, ha el akart érni valamit. De ez akkor is annyira más. Élesbe megy a dolog, ha hibázik, nincs több esélye. És maga a Sötét Nagyúr is veszélyt jelent rá nézve. Egyébként is, mit akar vele? Mit látna Bellában, mit másban nem?
Ekkor egy mondat kiszakított a töprengésemből.
- … és folyamatosan jönnek újak, természetesen a legjobbak, mint például Evan. Úgy tudom, neki pont ma lesz a beavatása...
Rákaptam a tekintetem.
- Hogy... mi?
Abbahagyta a beszédet, és csodálkozva rám nézett.
- Nem is mondta el neked?
- Nem – sziszegtem felszegett állal. - Ezt valahogy elfelejtette közölni.
Evan... halálfaló... ma... beavatás... A szavak összefüggéstelenül visszhangoztak a fejemben. Ezt nem hiszem el! Evan, az én édes Evanomból halálfalót csinálnak, és nem is szól róla. Így akar megvédeni – szinte pont ezt mondta reggel. De mitől?
Nem is érdekelt. Az agyam túl zsibbadt volt, hogy bármilyen okot, összefüggést találjon. Túl sok információ volt ez egyszerre, túl sok új dolog, ami miatt félek és aggódok. Mereven felálltam.
- Kiengednél? Szeretnék elmenni.
Csodálkozva nézett fel rám.
- Már? De hát még csak... - Ránézett az órájára. - ...öt óra van! És mondtam már, hogy elintéztem, hogy egész éjszaka kint maradhass? Szóval nem mész el, hanem szépen megyünk, és jól érezzük magunk, világos?
Nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy ellenkezhessek. Kifejezéstelenül bólintottam.
- Na jó. Ideje találkoznunk Damiennel. Elhívta pár barátját is, azt hiszem – elvigyorodott.
Ránéztem. Annyi érzelem volt a szemében, annyi élet, abban az egy másodpercben, és én már abban is kételkedtem, hogy egész életem során volt-e bennem ennyi érzés. És döntöttem. Ma nem fog érdekelni, hogy kéne viselkedni. Ma nem fog érdekelni, hogy mit hazudott Evan, és miért, és ezzel milyen veszélybe sodorja magát; a ma este csak az enyém lesz. És talán... Damiené.
Ránéztem, és elmosolyodtam.
- Rendben. Vessük bele magunk a dolgokba! - Elnevette magát, én pedig vele nevettem. Ebben a pillanatban tényleg úgy éreztem, hogy testvérek vagyunk, és igazán szeretjük egymást. Akár halálfaló, akár nem.
***
Már jócskán besötétedett, de mi még mindig benne voltunk az éjszakában. Sose gondoltam volna, hogy Roxmorts ennyi remek helyet rejteget, amikről még nem is tudtam. Nemrég tértünk be egy füstös bárba, azt hiszem Sárkányszem volt a neve.
Itt van velünk Damien, és visszahívtuk Anastaciát is, aki beleegyezett, hogy lóg velünk reggelig, és két tavalyi végzős is velünk tartott, név szerint Derrick és Joseph, akik Damien barátai voltak. Elmesélték, hogy most értek haza egy hosszú „nyaralásról” a Hawaii-szigetekről (biztos voltam benne, hogy a Sötét Nagyúrnak tettek meg ott valamit, csak nem mondhatták el hangosan), ezért mindketten csokoládébarnára voltak sülve, a hajuk pedig napszítta szőke volt. Nagyon szimpatikusak voltak, nem is tudom, miért nem maradt meg róluk mélyebb emlékem...
Éppen egy újabb kör italt rendeltünk, és Bella mondta a tósztot.
- Igyunk a jó öreg Roxfortra! - mondta nevetve, mire összekoccintottuk a poharaink, bár én és Anastacia egy kicsit fintorogtunk.
- Hát én majd akkor koccintok rá, ha nem kell több házi dolgozatot írnom McGalagonynak! - nevetett Ana.
- Már csak másfél évet kell kihúznod, kicsi – vigyorgott Derrick, és átkarolta a vállát. Ana kuncogott, mi pedig egymásra mosolyogtunk Damiennel. Nekik már biztos jó estéjük lesz. És nekem is az lesz. Semmi kötelesség. Csak szórakozás. Négy pohár után úgy éreztem, kész vagyok bármilyen meggondolatlanságra.
Felhajtottam az ötödik italom (ribizlirum), és odafordultam Damienhez. Elképesztően jól nézett ki, ahogy éppen Joseph-el nevetett valamin. Fehér fogsora kivillant kreol arcbőréből, és még csillogó zöld szemei is nevettek. Miért nem vettem én még ezt észre? Talán Bella miatt. De már szabad a pálya, szóval... Miért ne? Megérintettem a karját, és angyalian rámosolyogtam.
- Nem sétálunk egy kicsit? Nagyon meleg van idebent...
Felvonta a szemöldökét, de aztán cinkosan elmosolyodott, és bólintott. Mindketten felálltunk, miközben rákacsintottam Anára és Bellára, akik meglepődve néztek rám. Azért még odahajoltam a nővéremhez.
- Nem baj, ugye? - böktem a srác felé, mivel nem tudtam, mennyire komoly ez a... "kapcsolatuk". De ő csak megrázta a fejét, elvigyorodott, és odafordult Joseph-hez.
Mikor kiértünk, átkarolta a derekam.
- Hogy nehogy elvessz itt nekem – suttogta a fülembe, én pedig finoman megborzongtam az érintésétől. Szorosan hozzásimultam. - Na és hova tervezte a kisasszony?
Akkor, abban a pillanatban az se érdekelt volna, ha a világ végére visz el, ezért megvontam a vállam.
- Ma nincsenek terveim. Vigyél el valahova! Csak ne maradjunk idekint. Fázom - mondtam, mire féloldalasan elmosolyodott
- Nem azért akartál kijönni, mert meleged volt?
- Mindketten tudjuk, hogy nem – nevettem fel.
- Igaz – vigyorodott el. - Akkor menjünk el a Három Seprűbe. Ott szállok meg, és a szobám a legfelső emeleten van, gyönyörű a kilátás... megmutathatnám... - suttogta bele a fülembe, én pedig felsóhajtottam. Ez nem az ésszerű viselkedés estéje – figyelmeztettem magam.
- Rendben.
Arra, hogy hogyan jutottunk fel a szobájáig, nem is emlékszem. Mintha a lépcső alján panaszkodtam, hogy túl fáradt vagyok ehhez, mire ölbe kapott, és úgy vitt fel, én pedig nagyon sokat nevettem, talán utoljára gyerekkoromban kacagtam annyit. Arra is emlékszem, hogy azt mondja, imádja, ahogyan nevetek...
Egyenesen kivitt az erkélyre, ahonnan valóban gyönyörű kilátás nyílt. Ő eltűnt egy pár pillanatra, én pedig kicsit végiggondoltam, hogy mit is akarok tenni. Bosszút. Hogy ezzel hogyan tudnék bosszút állni bárkin is? Ó, a féltékenység nagy úr... És akarok még egy kicsit őrült is lenni. Nem hiszem, hogy ezek után még túl sok alkalmam lenne rá, és Evannak is megígértem...
- Szép, nem igaz? - suttogta Damien, aki időközben szorosan mögém állt, és belecsókolt a nyakamba. Éreztem, hogy közben elmosolyodik, majd átölelt, és a kezembe adott egy pohár pezsgőt. Egy hajtásra felittam, és éreztem, ahogy a buborék a fejembe száll. Hirtelen felé fordultam.
- Az. De azt hiszem, lennének itt szebb dolgok is...
Huncutul elmosolyodott, és közelebb hajolt hozzám, és éreztem a forró leheletét az arcomon. Mélyen a szemembe nézett, én pedig zihálva néztem vissza rá, és az agyamból kiürült minden gondolat.
Az ajkai lassan közelítettek az enyém felé, majd végül lágyan megcsókolt. Először tapogatózóan, aztán egyre hevesebben. Átkarolta a derekam, én pedig a kezeimmel átkulcsoltam a nyakát a kezeimmel, és hozzásimultam. Egyre szenvedélyesebben csókolóztunk, én pedig finoman elkezdtem befele hátrálni a szobába a hideg erkélyről. Nem mértem fel a távolságokat, de pillanatokon belül az ágyhoz értünk, és Damien finoman végigfektetett, majd mellém dőlt, és fölém hajolva újra megcsókolt, miközben az oldalam simogatta.
A gondolataim egyre egyoldalúbbak lettek... Evan... Malfoy... Bella... Damien... Evan... Damien... Damien... Damien... Damien...
És már meg se próbáltam leállni.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
