|
4. Hercegek harca - egy kárhozott angyalért
És akkor eszembe jutott a megoldás. A tökéletes megoldás, ami végig ott volt az orrom előtt. Elakadt a lélegzetem, Evan pedig várakozóan nézett rám.
Én pedig vettem egy mély levegőt, és kimondtam.
- Evan, elveszel feleségül?
- Hogy... mi?! Megőrültél?! - kérdezte teljes döbbenettel.
Felsóhajtottam. Hogy is gondolhattam, hogy rögtön igent mond, minden kérdés nélkül? Magyarázkodni nem volt erőm, nem bírtam volna hangosan kimondani azokat a szörnyűségeket, amiket a levél tartalmaz, ezért inkább némán odaadtam neki, hagy olvassa el ő maga. Még mindig kicsit sokkoltan nézett rám, de azért átvette a felé nyújtott lapot, és elkezdte olvasni.
Amikor a végére ért, még pár percig némán bámulta a pergament. Én pedig majd' megőrültem, mert nem tudtam mit gondol, nem tudtam, átérzi-e a helyzetem kilátástalanságát, nem tudtam, tudja-e, hogy ő az utolsó mentsváram. Csak reménykedni tudtam, hogy érzi.
Nemsokára – nekem óráknak tűnt – megszólalt.
- Szóval csak azért akarod, hogy elvegyelek, hogy ne kelljen hozzámenned Luciushoz?
Alig észrevehetően bólintottam. Ez így, összefoglalva, és Evan szájából rettentően gonosz és számító dolognak hangzott. És az is volt. De már hogy is se lenne az ebben a rideg, érdekvilágban? De ez akkor sem segített, hogy ne érezzek úgy, ahogy akkor éreztem. Evan a legjobb barátom, és én rútul kihasználnám ilyen önös érdekből?
A válasz pedig – akármennyire is szégyelltem – igen volt.
- Kérlek – suttogtam.
- De biztos – kezdte habozva –, hogy engem akarsz? És ha találsz magadnak valakit?
- Láthattad a levélben – csóváltam meg a fejem. - Nincs időm találni valaki mást.
- És ha... én találnék valakit? - kérdezte suttogva, inkább önmagától, mint tőlem, nekem pedig végképp kifutott a vér az arcomból. Meg se fordult a fejemben, hogy nemet mondana.
- Evan, már öt éve a legjobb barátom vagy; mindent tudsz rólam, minden hibámat ismered. Nincs még egy olyan ember a földön, aki nálad jobban ismerne. Talán csak a nővérem, de hozzá nem szándékozom hozzámenni – mondtam egy halvány mosollyal, és az ő ajkai is kaján vigyorra húzódtak. Nyilván elképzelt engem és Bellát... - Semminek sem kéne változnia. Ráadásul biztosítva lenne, hogy soha nem kéne elválnunk. Mert én, soha nem akarlak elveszíteni – suttogtam.
- Semminek sem kéne változnia? Khm... nem tudom, hercegnő, hogy mennyire ismered a házastársi kötelességek mibenlétét, de az biztos, hogy a kapcsolatunkat sokkal bensőségesebb vizekre kéne evezni... - magyarázta zavartan vigyorogva, és nekem is halvány pír jelent meg az arcomon. Erre nem is gondoltam. De Evannal még akkor is sokkal kellemesebb lenne, és szívesebben tenném meg, mint Malfoyjal.
- Ez lenne a legkisebb gond – legyintettem, majd kérlelően ránéztem. - Szóval... megteszed?
Megint rettentő komolyan nézett rám, és a gyomrom elkezdett remegni. Mi van, ha visszautasít? Ne, kérlek, ne engedj annak a szörnynek a karmai közé! Tönkretenné az életem!
De ekkor Evan megdöbbentő dolgot tett: megfogta a kezem, és féltérdre ereszkedett előttem. Én meghökkenve néztem rá, hiszen én arra gondoltam, hogy azt mondja, hogy „igen”, és én már szaladok is megírni anyámnak, Bellának, és beolvasni Malfoynak. Eközben elővette a pálcáját, egy kis körkörös mozdulatot tett a levegőben, minek nyomán egy aranygyűrű jelent meg, amelyen három smaragdkő csillogott; egy nagyobb középen, mellette pedig két apróbb. Elakadt lélegzettel néztem rá, Evan pedig elmosolyodott.
- Tudod, hercegnő, miközben beszéltél, rájöttem, hogy én tényleg nem akarok elszakadni tőled soha. És ennek mi lenne egyszerűbb módja, mint az, hogy ténylegesen összekötjük az életünk? Ráadásul így még élvezetesebb részeket is bevezethetünk a kapcsolatunkba... - Nem hiszen el, hogy még ilyenkor is viccel! - De a tréfát félretéve: Narcissa Cornelia Black, megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel?
- Igen – mondtam, és halványan elmosolyodtam. Mi mást kellett volna tennem? A nyakába ugrani? Nem bírtam volna megtenni. Még ha az illett volna ebbe a... megható pillanatba, az akkor se én lettem volna. Felhúzta az ujjamra a gyűrűt, és felállt. Csak álltunk, egymással szemben, s én láttam a tekintetében az aggódást, de akkor, ott nem tudtam értelmezni. Végül intettem, hogy üljünk le.
Nem mondtunk semmit; nem is kellett mondanunk. Ez most a megkönnyebbülés pillanata volt, és nem lehetett elrontani ostoba kérdésekkel, vagy szavakkal. Végül is, gondoltam mosolyogva, összekötöttük az életünk. Bőven lesz még időnk beszélgetni.
Evanra néztem. A mogyoróbarna haját kissé összekócolta a szél; a szeme világos barna volt, szinte már sárgás árnyalatú, számomra mégis valami biztonságot adó meleget sugárzott; a szája íve még most is mosolyra görbült, és a két szegletben pedig már megjelent egy-két halvány nevetőránc. Kisfiús külseje volt, mégis meglátszott rajta, hogy már nem gyermek. Erős, határozott arcéle tükrözte legfőképpen, hogy ő már tulajdonképpen férfi. Méghozzá az én férfim, gondoltam büszkén. Furcsa is, hogy eddig még nem néztem rá úgy. Pedig vonzó, ezt bárki megmondhatja, kedves, megértő, és humoros (Hogy került egyáltalán a Mardekárba? Ja, persze. Az elvek.) És büszkén vállalom, hogy ő az én vőlegényem. Persze, azt fogják mondani, hogy elkapkodtuk. Legjobb barátokból jegyesekké? Tényleg eléggé furcsán hangzik. De szükséghelyzet volt; egyszerűen nem volt vesztegetni való idő. És tulajdonképpen, nem is bánom. Hisz ennél jobban már úgyse ismerhetném, még ha járnánk se. A testi kapcsolat meg... majd kialakul.
Eközben a Nap egy utolsó vöröses sugaraival világította be a parkot, s pár perc múlva végleg lebukott a horizont alá. Ez ébresztett fel, hogy mennem kéne, hiszen rengeteg dolgom van még. El sem hiszem; reggel még olyan gondtalan voltam, aztán hirtelen kiderült, hogy az a dög megkérte a kezem a tudtom nélkül, aztán pedig én vettem rá Evant, hogy ő is tegye meg. Hál' Merlinnek, sokkal inkább vagyok jegyese Evannak, mint Malfoynak. És tudom, hogy a szüleim azt írták, nem választhatok, de a Rosier ugyanolyan jelentős család, mint a Malfoy. A befolyásuk a Minisztériumban szinte ugyanaz, és lehet, hogy a Evanéknak egy árnyalat kevesebb pénzül van, de rengeteg hektárnyi területet birtokolnak, fent Északon. Ha jól tudom, legalább két tó, és egy vár, vagy kastély is tartozik a fennhatóságuk alá.
- Menjünk be – javasoltam, mire Evan bólintott, és mindketten felálltunk. Felszedtem a köpenyem a földről, majd lassan elindultunk a kastély felé.
- Öhm... Narcissa? - kezdte Evan egy kicsit zavartan.
- Igen?
- Mi lenne, ha még nem kezdenénk el járni, vagy ilyesmi...? Úgy értem, már biztos, hogy ott leszünk egymásnak, nem lehetne, hogy még... szórakozzunk egy kicsit? Tudod, hogy imádlak, de egy egész élet veled...! - nevetett. - Előtte még szeretnék egy kicsit élni.
- Úgy érted folyamatosan csajozni, veszélyes kalandokba keveredni, és jó párszor berúgni? - kérdeztem rá a lényegre somolyogva, mire elvigyorodott, és bólintott. - Csak nyugodtan. Lehet, hogy rám is rám férne. Mondjuk azért annyira nem engedhetem el magam, hogy berúgjak – sóhajtottam. - De egy férfi igazán jól jönne, nem komoly kapcsolatra.
- Remek – mondta megkönnyebbülten, majd rám sandított. - Mit szólnál, ha karácsonyig kitombolnánk magunk, aztán csak az egymáséi lennénk? Na jó ez most félreérthető volt...
- Tetszik az ötlet – egyeztem bele. Hiszen valóba tetszett.
Tovább sétáltunk sémán, de nemsokára újra megszólalt.
- Elmondjuk...?
- Előbb-utóbb úgyis mindenki megtudja. Ráadásul szeretném minél előbb Malfoy képébe vágni. Tegnap nagyon fölényesen mosolygott, szinte biztos a győzelmébe, jól esne egy kissé lelombozni – mondtam elégedetten, Evan viszont aggódó arcot vágott.
- Te, szerintem ez ki fog nyírni engem.
- Nem teheti. Mégiscsak egy Malfoy; viselje méltósággal a vereségét – mondtam. Mikor láttam, hogy ezzel se nyugtattam meg, biztatva a kezébe csúsztattam az enyém. Erre elmosolyodott, s szótlanul tettük meg az út további részét a kastély felé.
Az előcsarnokban elváltunk, mert ő még be akart menni vacsorázni, én viszont éreztem, hogy még egy falat se menne le a torkomon, ezért míg ő a Nagyterem felé vette az útját, én elindultam a pince irányába.
Már pont befordultam a klubhelyiséghez vezető folyosóra, amikor egy lusta, vontatott hang szólalt meg közvetlenül mögöttem, kis híján a szívbajt hozva rám. Hogy került mögém?!
- Lám, lám, végre előkerültél. Hol volt egész nap az én menyasszonyom? - susogta Lucius Malfoy a fülembe gúnyosan, amitől kirázott a hideg.
Vettem egy mély lélegzetet, és hátrafordultam, hogy láthassam az arckifejezését, mikor elmondom neki a „szomorú” igazságot.
- Menyasszony? Én nem látok itt mást rajtam kívül – néztem körbe, majd jeges nyugalommal folytattam. -, én pedig biztosan nem vagyok a jegyesed. - Ő még mindig gúnyosan mosolygott.
- Nem kell játszanod. Tudom, hogy ma megkaptad a levelet a szüleidtől, és a kis Audrey is átadta az üzenetedet. Olyan zaklatott hangvételű volt – tette hozzá kajánul. - Csak nincs valami baj a dologgal?
- Ó, de, nagyon is volt. De ne aggódj – mondtam könnyedén, és már égtem a tűztől, hogy az arcába ordíthassam az igazságot. De helyette játszadoztam még egy kicsit. Az sokkal szórakoztatóbb. - Már megoldottam a problémát.
A mosolya halványodni látszott, és gyanakvóan kezdett el fürkészni. Ezúttal az én arcomra kúszott fel a gúnyos mosoly.
- Mégis hogyan? Én vagyok az egyetlen kérőd – hiszen ezek után senki sem merné megtenni -, és nyáron meg is megtartjuk az eljegyzést!
- Á, igen. Csak tudod, egy baj van. Ismered a törvény, hogy nem lehet semmi konkrét amíg tizenhat nem leszek, és addig lehetnek más jelöltjeim? Nos, a helyzet az – mondtam gonoszul mosolyogva. -, hogy én már találtam valaki mást, aki legalább olyan megfelelő az elvárásoknak, mint te. És biztosíthatlak, hogy mikor megkérdezte, nem téged választottalak.
Először csak meghökkenve emésztette meg a szavaim. Aztán az arckifejezése egy pillanat alatt borult el, s a szemeiben olyan düh égett, mint még soha. Egy pillanatra megijedtem, hogy esetleg megátkoz, de azért a gúnyos, gonosz mosolyom nem tűnt el az arcomról.
- Hogy merészelted? - sziszegte, én pedig kemény tekintettel, most már mosolytalanul néztem vissza rá.
- Megmondtam, hogy nem fogom hagyni, nem? Nagyon biztos voltál magadban, csak egyet felejtettél ki: attól, hogy nő vagyok, még Black vér csörgedezik az ereimben! És te elkövetted a legnagyobb hibát is. Lebecsültél – vetettem neki oda hűvösen, majd megfordultam és elindultam a klubhelyiség felé. Már majdnem ott voltam, de még egyszer visszanéztem rá. Ugyanúgy állt, és csak engem nézett acélszürke szemeivel, szőke haját összefogta egy ezüstszínű csattal. Olyan volt, mint egy bosszúálló angyal. Mi? Gyorsan kivertem a fejemből ezt a képtelen gondolatot, s még odavetettem neki,
- A nővérem az üdvözletét küldi!
***
Másnap kora hajnalba felkeltem, hogy megírhassam a leveleket. Egyet anyámnak, egyet pedig Bellának. Az elsőben elmondtam, hogy van még egy kérőm, és legalább olyan jó, mint Malfoy. Azt, hogy vele igazán jóba vagyok, nem említettem, mert ahogy anyámat ismerem, ha megtudná, „csakazértis”-alapon nem őt választaná. A nővéremnek csak egy rövid, semmitmondó levelet küldtem, amelyben biztosítottam, hogy tudom kezelni a helyzetet.
A tegnap eseményei ólomsúllyal nehezedtek a vállamra. Ami tegnap még boldogsággal és megkönnyebbüléssel töltött el, az ma bűnnek, szörnyű bűnnek tűnt. Szembeszállni a szüleim akaratával, még ha szinte ugyan olyan jól járnának vele... ez nem én vagyok. Valakit örök életemre magamhoz kötni, megfosztani tengernyi lehetőségtől, ami rá várt volna, azért, hogy nekem jó legyen... De ezt kellett tennem. Hiszen manapság, ebben a világban ki nézi a mások érdekeit? Sajnálom, Evan...
Csupán hat óra volt, mikor felvittem a levelet a bagolyházba, de már elmúlt hét, mikor eljöttem onnan. Hogy addig mit csináltam? Fogalmam sincs. A percek egyszerűen összemosódtak az elmémben, mintha valamiféle drogot vettem volna be, s csak lebegtem a gondolatok nélküli elmélkedés határmezsgyéin. Nem tudom mitől volt, sem azt, hogy miért. Egyszerűen jól esett.
Amikor lesiettem az Előcsarnokba, nem mindennapi látvány fogadott. Evan és Malfoy a csarnok közepén álltak egymástól pár méterre, kivont pálcával és szikrázó szemekkel. Megtorpantam, se visszahúzódtam a folyosó sötétjébe, pont, hogy én mindent láthassak, de ők engem ne.
- Nagy hibát követtél el, Rosier – mondta Malfoy, gyűlölettől izzó hangon.
- Nem. Pont, hogy megmentettem valakit az örök szenvedéstől – válaszolta Evan nyugodtan.
- Nem tudsz te semmit.
- Eleget ahhoz, hogy megakadályozzam, amit tenni akarsz.
Egy lendülő pálca. Egy indulat kitörése. Egy hét éves barátság kettészakadása.
Miattam.
Nem tudom, hogy bírtam végignézni, ahogy párbajoznak. Közbe kellett volna lépnem. És ha Evan megsérült volna? Miattam? Talán sosem bocsájtom meg magamnak. De akkor, abban az indulatoktól szikrázó pillanatban nem tudtam megmozdulni. Csak néztem, rezzenéstelen arccal, ahogyan küldték egymásra átkaikat, rendületlenül, és kitartóan.
Eközben egyre többen jöttek le, hogy reggelizhessenek, de mindenki megilletődötten, vagy rémülten torpant meg, mikor meglátta a két hetedéves fiút párbajozni, úgy igazán párbajozni. Én pedig éreztem, hogy lassan véget kell ennek vetnem, mert különben nagyon csúnyán érne véget.
Lassan kisétáltam a fénybe, s hirtelen szinte minden szem rám szegeződött. A két párbajozó persze rám se hederített. Láttam, hogy az idősebbek megvilágosodnak, hogy miért történik mindez, s csodálkozóan, helytelenítően, majdhogynem elítélően néztek rám. Itt áll mindennek az okozója, és nem tesz semmit? Nézi, ahogy érte küzdenek, kockáztatja a testi épségüket?
De persze, gondolhatták, ő Narcissa Black. Miért ne tehetné meg? Aztán megengedtek maguknak egy féltékeny pillantást, és a fal mellett oldalazva elindultak a Nagyterem bejárata felé, és elmerengtek a Sors kegyetlenségén, hogy miért nem születhettek ők olyannak, mint én. Őszintén? Nem tudom. Fogalmam sincs, miért vagyok az, aki, miért jár nekem több, mint a többi embernek, mitől vagyok én különlegesebb. De az vagyok, és ezen nem változtathatok. Persze nem is akarok, mert mennyivel könnyebb nekem így... és mennyivel nehezebb.
- Elég legyen.
A hangom halk volt, szinte suttogva mondtam ki ezt a két szót, mégis... mégis minta végett vetett volna mindennek. Evan és Lucius felém fordították a fejüket és leeresztették a pálcáikat, az ott álldogálók, akik a jelenetet nézték, mind odakapták a fejüket. Megtört a varázs. A kábulat, amelyet a szikrázó átkok, fel-felcsapó indulatok fűszereztek, egyszerre megszűnt, s mindenki nagyokat pislogva próbált napirendre térni afelett, hogy a két jó barát, a Mardekár... hercegei egymás ellen fordultak. Miattam, Narcissa Black miatt.
Közelebb sétáltam hozzájuk. Olyan szívesen odaszaladtam volna, megöleltem volna Evant, de lehet, hogy csak pofon vágtam volna... Miért kell itt drámázni? Mindenki előtt?
De egyiket se tettem. Csak megálltam kettejük között, és halkan megszólaltam. Nem intéztem a szavaim egyikőjükhöz sem, csak magam elé meredve suttogtam el a szavakat.
- Ezt nem így kell intézni, hát nem mondták el elégszer? Most már mindenki tudni fogja, mi történt... A hercegek csatája a hercegnőért... Ezt akartátok?
Majd választ se várva besétáltam a Nagyterembe, emelt fővel, ahol -miután beléptem - mindenki engem nézett, csodálva, félve. Mint egy titokzatos, mindenki fölött álló, sugárzó isteni teremtményre, aki újra és újra bebizonyítja, hogy felettük áll. Élveztem. Rettenetesen éveztem ezt a szerepet, hogy én vagyok az, akit mindenki csodál, titokban imád és irigyel.
De minden angyal elkárhozik egy napon. S én, bármennyire is hittem benne, botorul, éveken át, én sem lehetek ez alól kivétel.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
