|
3. Ha a szükség úgy kívánja
Az október beköszöntével az idő hirtelen hidegre fordult. Ha a Nagyterem mennyezetére néztem, szinte mindig sűrű, szürke felhőket láttam kergetőzni, amelyekből általában jéghideg eső zuhogott, megállíthatatlan, hatalmas cseppekben.
Valahogy az én kedvem is az idő változásával fordult rosszra. A folyamatos rossz érzésem csak nem hagyott nyugodni. Már egy hónapja itt voltam, de még egy levél se érkezett se a szüleimtől, se Bellától. Pedig rendszerint legalább hetente írtak, jó hosszú leveleket (mondjuk ezekben általában csak a helyes viselkedésre biztattak).
Ami azonban a legjobban aggasztott, az Malfoy viselkedése volt. Az óta az eset óta nem szólt hozzám, nem is keresett, egyáltalán semmit nem tett. Persze, normál esetben ennek örültem volna, de a helyzet már igen messze volt a normálistól. Megmondta, hogy engem akar, megmondta, hogy elmegy a végsőkig, akkor meg mi történt vele? Azt viszont észrevettem, hogy rengeteget levelezik. Szinte naponta érkezett hozzá legalább egy bagoly, és őt is többször láttam körmölni a klubhelyiségben. Ez magában nem is lett volna baj, de észrevettem, hogy minden alkalommal, mikor levelet kapott, elmosolyodott, az idő múltával egyre szélesebben, s a viselkedéséből az utóbbi egy héten csak úgy sütött az elégedettség. Nagyon rossz érzésem volt.
Aznap reggel Evan oldalán érkeztem le a Nagyterembe. Későn érkeztünk, ezért pár perccel azután, hogy leültünk, meg is érkezett a bagolyposta. Már nem is vártam levelet, és nyugodtan kentem meg a pirítósom, amikor két madár is leszállt elém. Izgatottan kötöttem le a lábukról a küldeményeket. Az elsőn felismertem anyám gyöngybetűit, a másikon azonban Bella írása volt – de nem a megszokottan rendezett, hosszúkás, dőlt betűk, hanem kuszák voltak, és összevisszák. Ilyen csak akkor fordul elő, ha a nővérem ideges.
Úgy döntöttem, a szüleimtől érkezett levelet nézem meg először. Remegő gyomorral bontottam fel a hófehér borítékot.
Narcissa gyermekem!
Bizonyára kíváncsi vagy annak az okára, hogy miért nem írtunk neked eddig. Nos, a dolognak egyszerű a magyarázata: nem volt időnk. Ráadásul, nem is akartunk szólni neked a dologról semmit, amíg le nem egyeztettük. De megérte a dolog, mert ha ügyesek vagyunk, a jövőd sőt a egész Black család jövőjét sikerül biztosítanunk.
Ilyen bevezető után biztosra veszem, hogy el sem bírod képzelni, hogy mi történt. Nos, azt hiszem, ideje elárulnunk: Lucius Malfoy és családja megkérte a kezed az apádtól. Tudom, rettentő nagy kiváltság ez, hiszen a Malfoyok az egyik legnagyobb hatalommal és vagyonnal rendelkező család, de azért még nem szabad előre örülnünk. Természetes, hogy igent mondtunk, azonban a törvény kimondja, hogy tizenhat éves korod előttig még nem lehet biztosan elkötelezni senkit, hanem addig várni kell, hátha még akad más jelentkező is. Ez, a te esetedben, lányom, elég elképzelhető, ugyanis, mindenki tudja, hogy messze te vagy a legpartiképesebb leányzó a társaságban. Ha ez megtörténik, a törvény szerint neked kell eldöntened, kit választasz. De remélem nem is reméled, hogy ha erre sor kerülne, te döntenél.
A tizenhatodik születésnapod ugyebár július elején lesz, ezért a nyáron majd meg is tudjuk majd tartani az eljegyzési partit.
És igaz, van esélye más jelentkezőnek, de az aranyvérű családok között már elterjedt a hír, hogy Lucius Malfoy igényt tart rád, és ennek a fényében nem hinném, hogy túl sok jelentkező akadna.
Ha akarod, beszéld meg a dolgot az ifjú Malfoyjal, de tudd, hogy ez nem a te döntésed lesz.
Ha lesz újabb fejlemény, tájékoztatlak.
Csókol,
anyád.
Forgott velem a világ. A levél, amelyet addig görcsösen szorongattam, kihullt a kezemből, s lecsúszva az asztalról a földön landolt, de nem érdekelt. Zihálva meredtem magam elé, és azt se érzékeltem, hogy a gyomrom öklömnyire zsugorodott, a szám pedig kiszáradt. A külvilág jelentéktelen foltokká folyt össze.
Hogy tehette? Hogyan volt mersze ezt megtenni, ANÉLKÜL, hogy szólt volna? Egyáltalán, mi ez, hogy engem akar a feleségének? Hiszen tudja, hogy UTÁLOM, ő pedig eddig szinte nem is tudott a létezésemről, ráadásul fél a nővéremtől, mint a tűztől! Én pedig nem akarom az egész életemet mellette eltölteni! Azt nem fogom túlélni! Hogy minden nap az ő arcát lássam, ha felkelek, hogy minden nap mellette kelljen elaludnom?! Hogy neki szüljek GYEREKET is? Ráadásul a gyerekhez az is kell, hogy ő és én... Nem! Egyáltalán, miért engem akarna? Hiszen teljesen idegenek vagyunk egymásnak, sőt kifejezetten ellenszenvesek. Akkor meg miért?
Ráadásul a szüleim beleegyeztek anélkül, hogy szóltak volna egyetlen szót is! Persze, azt eddig is tudtam, hogy ebben az ügyben nem lesz beleszólásom, de azt hittem, legalább megkérdezik, hogy akarom-e egy kicsit is az illetőt, vagy hogy nincs-e esetleg valaki más. Az anyám még úgy is közölte a hírt, mintha a legnagyobb kiváltság lenne a világon.
Tévedés ne essék. Nem az ellen van bajom, hogy ők jelölik ki a férjem. Nem az ellen van bajom, hogy a jelölt nem tőlem kéri meg a kezem. Aranyvérű arisztokrata vagyok, ennek így kell lennie. Nekem az ellen van kifogásom, hogy ez a valaki Malfoy, ráadásul milyen aljas módon! Amíg a közelben volt Bella, addig persze nem tett semmit, csak most, hogy már nem érzi magát ettől fenyegetve...
Újra lepillantottam a levélre. De legalább még tizenhat éves koromig még van remény. Ha addig találnék valakit... aranyvérűt, mondjuk, ami eléggé korlátozza a lehetőségeket.
- Hercegnő! Cisszám! Mi a bajod? - Most vettem csak észre, hogy Evan és Anastacia aggódva fürkészik az arcomat. Rájuk emeltem a tekintetem. - Végre! - nevetett fel megkönnyebbülten Evan. - Már azt hittük, kővé dermedtél.
- Elnézést. Hírek otthonról... - mondtam, majd kihúztam magam és elmosolyodtam, amennyire tellett. De szerencsére úgy látszott, ez is elég nekik. - Csak anyám írt valamit, amin elgondolkodtam... - A tekintetem az asztalra tévedt, ahol továbbra is ott hevert Bellatrix levele, érintetlenül. - De még itt van a nővérem levele is. Megbocsájtotok?
Ezzel megfogtam a borítékot, lehajoltam anyám leveléért, és senki mással nem törődve – pedig többen is köszöntek nekem – elhagytam a termet.
Nem mehettem vissza a klubhelyiségben, mert biztos, hogy Malfoy is ott van. Nem bírnék most a szeme közé nézni anélkül, hogy tíz körömmel esnék neki. Tudom, hogy nekem nem lenne szabad úgy viselkedni, de ki nem tenné meg az én helyzetemben...?
A lépteim a park felé irányítottam. Még szerencse, hogy szombat van, és nincs tanítás; az biztos, hogy ma használhatatlan idegállapotba lennék, és felrobbantanék valamit. Most lesz időm gondolkodni (valami kibúvó MUSZÁJ hogy legyen!), és erre a birtok a legalkalmasabb hely. Mikor kisebb voltam, és valami nyomasztott, de nem akartam, hogy bárki lásson kiborulni, kijöttem ide, felmásztam egy öreg, vastag fűzfának arra a masszív ágára, ami benyúlt a víz felé, és sírtam, gondolkodtam, vagy csak merengtem, ahogyan a helyzet hozta.
Út közben összeakadtam az egyik... nem, nem nevezném a barátnőmnek... udvarhölgyemmel, Audreyval.
- Szia, Narcissa! De jó, hogy itt vagy. Figyelj, azt akarom mondani, hogy Malfoy keresett. Megmondhatom neki, hogy hova mész?
Vettem egy mély lélegzetet, és próbáltam nem sikoltani. Végül is nem Audrey tehet róla. Úgyhogy kedves mosolyt erőltettem az arcomra.
- Szia. Kérlek, mondd meg neki, hogy hagyjon békén, ha jót akar magának – a lány tágra nyílt szemmel nézett rám. - Ja, és még valamit. Azt, hogy még nem nyert meg semmit. Nem fogom hagyni. Szóval ezt átadod neki? Köszönöm.
Majd ott hagytam magam mögött a kislányt, aki furcsállva nézett rám, de azért bólintott.
Az út további részét szaladva tettem meg, egészen a fűzfáig, ahol a kiálló csomókra rakosgatva a lában felmásztam a hőn szeretett ágamig. Ott lábaim egyik oldalra lógattam, mint a női nyergeken szokás, mert mégis csak úri hölgy vagyok. Mély lélegzetet véve bontottam fel a nővérem levelét.
Cissa!
Megkaptad már a levelet anyánktól? Biztosan. Akkor már nyugodtan mondhatom a véleményem, ugye?
Hogy merészelte ez a gyáva féreg?! Álszent, hazudozó kis... Amikor ott voltam, bezzeg még rád se nézett, erre tessék! Kikerültél a figyelmem alól, és máris kijelöl leendő menyasszonyává! De miért is lepődök meg, világ életében ilyen alattomos módszerekkel dolgozott...
Tudom, hogy ki vagy borulva (és azt is tudom, hogy ezt semmi pénzért nem mutatnád ki senkinek, és nem is fogod), de olvashattad, még van remény. Csak találni kell valakit...
Rajta leszek az ügyön, ígérem. Arról persze nem kezdhetek el papolni a szüleinknek, hogy mekkora egy féreg ez a Malfoy, mert nem érdekli őket, amíg van elég pénzük és befolyásuk. De megoldjuk. Ígérem.
Egyébként, nekem óriási híreim vannak. A legjobb részeket persze nem írhatom le a levélbe, mert még a végén valaki elfogja. De a következő roxmortsi hétvégén (amiről tudom, hogy pontosan három hét múlva lesz) mindent elmondok. Addig még biztosan beszélünk, szóval légy jó, Cissa! Most abba kell hagynom, mert... hívatnak. De erről is majd máskor.
És ne feledd, keresd a megoldást! Én is azon leszek.
Ölel:
Bella.
Jó látni, hogy legalább egyvalakit feldúl a dolog. És őszintén szólva, kicsit meg is nyugtatott. Ha Bella azt mondja, hogy kitalál valami megoldást, akkor tényleg kitalál valamit.
De mi ez a titokzatosság? Óriási hírek? Valaki hívatja? Tudom, hogy levélbe igazából nem lehet semmi titkosat leírni, de azért mégis. És honnan tudja a roxmortsi hétvége dátumát előbb, mint én?
A nővérem mellettem áll. Mi ketten ki fogunk találni valamit, mert én nem fogok Lucius Malfoy felesége lenni. Kell találni valakit, aki aranyvérű, partiképes, és nem utálom olyan elhivatottan, mint Malfoyt. Mondjuk eléggé szűk a kör, de nem lehetetlen. Ha én és Bella együtt vagyunk, semmi sem lehetetlen.
Egy ismerős alakot látok közeledni a kastély felől. Összeszűkítem a szemem, hogy lássam, ki az. Ha nem csal a szemem, akkor az Anastacia. Gyorsan lelendülök a fáról, és a köpenyemet leterítve leülök a fűbe. Ana lihegve fékez le mellettem.
- De jó, hogy megtaláltalak! Már mindenhol kerestünk. - Nem nézek rá, de érzem, hogy leül mellém az anyagra. - Elmondod... - megköszörülte a torkát. - Elmondod, hogy mi történt?
Ráemeltem a tekintetem. Ott van a félénkség a szemében, de azt elnyomja a kíváncsiság. Na nem! Ez egyszer nem fognak rólam pletykálni. Így is mindig én vagyok a téma. Nem mintha zavarna, sőt muszáj fenntartani az emberek érdeklődését, de ez most nem olyan.
- Nem.
Anastacia meglepődve nézett rám. Ugyan már, kicsi pletykafészkem, nem kell neked mindenről tudnod!
- És most küldd ki Evant, kérlek – mondtam halkan, és újra a tó tükörsima felszínére emeltem a tekintetem.
Egy pillanatig habozott, hogy mindezt komolyan gondolom-e, majd mikor látta, hogy igen, felállt.
- Öhm... jó. De ha esetleg meggondolnád magad... - Majdnem felnevettem. Annyira érződik a sértettség a hangjában, de nem mer összeveszni velem. Abból nem jönne ki jól. Bármikor találnék mást a helyére.
Mozdulatlanul vártam Evanra. Nekem most rá van szükségem. Hogy a hülye kis poénjaival megnyugtasson, hogy átöleljen, és érezzem azt a finom mentaillatát. Igen, erre van most szükségem. Valamiért őt sokkal jobban szeretem, benne jobban megbízok, mint bárki másban. Talán mert tudom, hogy ő nem akar elárulni.
Egy bő tíz perc múlva futó léptek zaja ütötte meg a fülemet, és valóban, Evan fél perc múlva már le is vágódott mellém a köpenyemre.
- Anastacia mondta, hogy hívattál, felség – mondta vigyorogva, erre meglegyintem a fejét. - Hé! Bántalmazzuk az alattvalókat? - nevetett.
Erre már én se bírtam ki anélkül, hogy el ne nevetném magam. Nem hangosan, vagy önfeledten, csak olyan halkan, és bizonytalanul. Az elmúlt óra eseményei után azt hittem, soha nem tudok majd újra nevetni. De ő képes rá.
Felé fordultam, és mélyen a szemébe néztem. Azokba az örökké vidám, szürkéskék szemekbe, melyek elé néha rakoncátlanul hullt egy-két tincs a rendezetlenül álló barna hajából.
És akkor eszembe jutott a megoldás. A tökéletes megoldás, ami végig ott volt az orrom előtt. Elakadt a lélegzetem.
- Evan, édes drága Evan, megtennél értem valamit?
Furcsállva nézett rám, de azért habozás nélkül bólintott. Tudtam, hogy rá mindig számíthatok. Én pedig vettem egy mély levegőt, és kimondtam.
- Evan, elveszel feleségül?
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
