Soha nem éreztem valakinek a hiányát annyira, mint most. Hiszen csak akkor tudod meg, hogy mennyire szeretsz valakit, ha már nincs melletted. Ez bizonyos értelemben furcsa, mert én eddig azt hittem, hogy csak egy szerelmes tud így érezni, de nem. Egy családtag, vagy barát is kiválthatja belőled.

Visszatértem a Roxfortba – de Bella most már nincs itt. Elment, elhagyta az iskolát, elhagyott engem. Rám akasztotta minden eddigi terhét, ami azzal járt, hogy ő a nemes Black család legidősebb, mintaszerű képviselője. Azt a hűvös eleganciát, amivel szinte mindenkit kezelt, természetesnek véltem, de most már, hogy nekem is ezt kell teljesítenem a nap huszonnégy órájában, lehetetlennek tűnik. Hiányzik, ahogyan elsimított minden ügyet, elbánt mindenkivel, akivel kellett, minden nagyobb feltűnés nélkül. És csodálom azt is, ahogyan elérte, hogy mindenki azt tegye, amit akar – úgy, hogy az illető ezt nem is vette észre. Eddig még soha sem gondoltam bele, ez mekkora felelősséggel jár. Most már nem lehetek a hugica, a hízelgő csillag, aki sütkérezik a fényében – nekem kell lennem a Nap. És nekem, mint egy vérbeli Blacknek helyt kell állnom. Bármibe kerül is. Csak most vettem észre, hogy a Nagyterem lassan elcsendesedik. Dumbledore felállt, hogy elmondhassa szokásos, évnyitó beszédét.

- Üdvözlök minden elsőévest; örülök, hogy itt vagytok velünk. És üdvözlök minden felsőbb évest; örülök, hogy újra itt vagytok velünk. A beosztáson immár túlestünk, és pontosan tudom, mi jár mindannyiótok fejében. Szóval csak annyit mondanék: Jó étvágyat!

E szavakra – mint mindig – az aranytányérok megteltek étellel. Undorodva néztem, ahogyan egyes háztársaim (legfőképpen fiúk) hogyan vetik rá magukat a különböző húsokra és köretekre, és milyen gátlástalanul kezdenek el... nem erre az “enni” nem is jó szó... zabálni. Megpróbálom kizárni a tudatomból őket, és hallgatagon kanalazom magamba a franciasalátám.

Anastacia szokás szerint mellettem ül. Ő, velem ellentétben kifejezetten jó kedvűnek tűnik. Biztosan örül, hogy a nővérem már nincs itt – világ életében féltékeny volt rá.

Ő is azt várja, hogy én legyek a sztár, mint ahogyan Bella volt. Milyen jól is járna vele! Az első számú udvarhölgy, aki ugyan fényt nem áraszt, nincsen nagy hatalma, de mindig ott van, ahol a legjava, mindenről értesül. Ő is kapna a Fényből. Mondjuk én személy szerint nem értem, hogy elégedhet meg valaki a második hellyel. Miért nem küzd, ha csak egy lépés választja el a csúcstól? Mondjuk az egy más kérdés, hogy se ellenem, se Bella ellen nincs esélye...

- Lucius Malfoy téged néz – mondta nekem éppen, szokatlanul mogorva hangon. Csak nem... féltékeny?

- Nézzen csak – mondtam, és zavartalanul folytattam az étkezést. Éreztem, hogy néz. Miért kell néznie? Rettenetesen kellemetlenül érint az egész. Valahogy így, Bella nélkül olyan védtelennek és... kiszolgáltatottnak érzem magamat. Pedig tudom, hogy nem fog bántani... remélem hogy nem fog. Hiszen aranyvérű, arisztokrata, és abszolút előkelő, már csak emiatt nem lenne szabad semmi olyat tennie. Ugye?

Mindegy is. Nem hagyom, hogy bármit tegyen, ha én azt nem akarom. Nem fog udvarolni nekem. Nem fog kinézni engem a menyasszonyának, vagy ki tudja, mit forgat a fejében. Nekem ő nem kell. Pedig tudom, hogy én kellek neki. De nem érdekel. Nem fog megkapni.

Felnéztem, és egyszerre csak szembe találtam magamat azokkal az acélszürke szemekkel. Hogy került közvetlenül velem szembe? Állom a tekintetét. Nehogy azt higgye, hogy ha rámnéz, rögtön elpirulok, és elkapom a tekintetem. Nem jobb nálam egyáltalán, nincs miért megtennem.

- Hé, hercegnő! - zökkent ki valaki. Evan, aki a bal oldalamon ül, lazán átveti a kezét a vállam fölött. Szeretem Evant. Jó néha ilyen közvetlen, tréfálkozó emberekkel találkozni, ebben a számító, hűvös környezetben. Tulajdonképpen nem lenne szabad ilyeneket mondanom az aranyvérű társaságra, mert ez úgy hangzik, mintha utálnám, és lenézném az egészet. Pedig ez nem így van. Már megtanultam, hogy ez az életem, ebben kell példamutatónak lennem, és ennek az eszmének kell élnem, míg meg nem halok. De attól még nem próbálom azt beállítani, hogy ez egy tökéletes, normális világ. Hideg, számító, és nem nézi senki érdekeit. Miért is tagadnám? Ez az én világom.

- Hercegnő! Ma valahol nagyon máshol jársz – bökött meg nevetve Evan. Rámosolygok, de a szemem komoly marad.

- Hát igen. Nagy változások történtek.

- Bizonyára. Elment Bellatrix és Damien. Csak nem úgy érzed, hogy nem bírod elviselni a terhet? - kérdezte Malfoy, gúnyosan metsző hangon. Közömbösen ránéztem. Mit vár, ezen felhúzom magam? Vagy elkezdtek zokogni, hogy én ezt nem akarom, és “átadom” neki a feladatot?

- Nem. Biztos vagyok benne, hogy menni fog.

- Ó, ebben nem kételkedem – susogta, hideg szemeivel egem fürkészve. Mi a baja?! Mit akar tőlem, így hirtelen?

- Kösz – biccentek.

Evan mosolyogva csóválja a fejét, Anastacia pedig mély értelmű társalgást folytat valamelyik barátnőjével – akik engem halálosan irritálnak. Hogy adhatják magukat olyan olcsón, hogy alázhatják meg magukat annyira, mint ahogyan szokták, ha csak valamelyik jóképűbb fiú rájuk néz? Szánalmas.

Észre se vettem, hogy már a desszertnél tartunk. A kedvenc melaszos pudingomból már nincs is. Remek.

Kissé ráhajoltam az asztalra, hogy lássam, van-e még valakinek olyanja. Pár ülésre tőlem, egy nagyon kicsi lányka előtt még ott van egy egész tányér érintetlenül. Nem vette észre, hogy őt nézem, egészen amíg egy kis barátnője meg nem bökte. Akkor rám emelte nagy, riadt szemeit, majd az előtte fekvő tányérra. Habozott egy pillanatig, majd lassan felemelte, és felém nyújtotta.

- Szeretnéd?

Visszafojtottam a nevetésem, és bólintottam.

- Igen. - Egyik kezemmel kinyúltam érte, és elvettem. - Köszönöm.

A kislány félénken biccentett, én pedig megeresztettem egy felsőbbséges mosolyt, hagy örüljön. Evan mosolygó szemmel nézett rám.

- Ó, szóval az előkelő Black kisasszony máris megkezdi az uralkodást? - kérdezte tréfásan.

- Úgy tűnik igen – nevettem rá.

- Rendkívül... meggyőző tudsz lenni – szólalt meg Malfoy.

- Ezzel eddig is tisztában voltam, de azért köszönöm – mondtam, majd a számba vettem egy kanál pudingot, és jólesően sóhajtottam. Annyira hiányzott ez az íz! Az otthoni manók remekül főznek ugyan, de ez a desszert fantasztikus.

Éppen csak hogy befejeztem, Dumbledore felállt, hogy szokás szerint elbocsásson minket.

- Tudom, hogy az álmosság már titeket is elért, de mégis arra kérlek, hogy maradjatok még itt néhány percig, és figyeljetek rám.

Felvont szemöldökkel összenéztem Anastaciával. Még sose tartott itt minket a vacsora után.

- Egyre sötétebb idők járnak. Voldemort egyre erősödik – itt szüneten tartott, ugyanis a Sötét Nagyúr neve hallatán sokaknak elakadt a lélegzete, vagy felsikoltottak. -, és nem szeretném, ha a gonoszság beférkőzne a Roxfortba is. Éppen ezért arra kérek mindenkit, hogy ügyeljetek a másikra, és most különösen fontos, hogy a házak között ne legyen nagyobb a széthúzás, mint amennyi feltétlenül szükséges. Tudom, hogy ez lehetetlennek tűnik, de meg kell próbálni. És, bár más esetben erősen ellenezném ezt a módszert, most mégis arra kérek mindenkit, hogy aki bármi, ismétlem bármi gyanúsat tapasztal, esetleg megtámadják, vagy más atrocitás éri, rögtön szóljon a házvezető tanárának, vagy akár nekem is. Valamint még el szeretném mondani, hogy a fekete mágia semmilyen formája nem sem eltűrt ebben az intézményben, és a használata súlyos következményeket vonhat maga után. Szeretném ha ezt mindenki az eszébe vésné.

A Nagyteremben döbbent csönd uralkodott. A legtöbbek arcán hitetlenkedés látszott, de rengeteg mardekáros nézett rá megvetően, gyűlölködve, vagy szánakozva az öreg naivságán. Hiszen mi, aranyvérűek, és beavatottak tudjuk: a sötétség – ahogyan ő nevezte - már nagyon régen beférkőzött az iskola falai közé. Fogalma sincsen mennyire...

- Köszönöm, hogy megtiszteltetek a figyelmetekkel. Most pedig irány minden ágyak legpuhábbika! Sipirc!

A Nagyterem megtelt hangokkal, és székek csikorgásával. Előresiettem, mert minél előbb szerettem volna ágyba kerülni – nagyon hosszú nap volt a mai.

Már leértem a pincéhez vezető lépcsőn, amikor valaki megragadta a karomat, és berántott az egyik beugróba, amit pont eltakart egy nagy faliszőnyeg. Kezdeti pánikom átadta a helyét a dühnek és a felháborodásnak, mikor megláttam, ki is az elrablóm.

- Mégis hogy merészelted, Malfoy? - sziszegtem oda az előttem álló szőke fiúnak. Nem válaszolt, inkább csak – ahogy a sötétben ki tudtam venni – engem nézett rendületlenül.

- Már nincs itt Bella. Nincs itt, hogy távol tartson tőled.

- Nincs is szükségem rá. Az ilyen alakoktól, mint te, egyedül is meg tudom védeni magam – mondtam izzó gyűlölettel. Hogy merészeli?!

- Nem menekülhetsz örökké.

- Eszemben sincsen menekülni, főleg nem előled. És most ha megbocsájtasz... - elhúztam a faliszőnyeget, és kiléptem rajta. Még hallottam, ahogyan utánam szól.

- Egyszer az enyém leszel. - Megfordultam, és egészen közel léptem hozzá, hogy az arcába tudjam sziszegni.

- Soha. Ha kell, az utolsó lélegzetvételemig harcolok, de nem leszek a tiéd.

Ezzel sarkon fordultam, és egyenes tartással tovább indultam a folyosón.

Megtörtént a kihívás, vagy aminek nevezzük. Soha nem leszek az övé. Egyébként meg, egy Malfoy akar egy Blacket - csúnya dolgokat fog még látni a Roxfort. Mert egy Black soha nem adja fel - ahogy egy Malfoy sem.