- És ne feledd, sose hozz szégyent a Black névre, csakis öregbítsd! - Ez volt az édesanyám fő mondanivalója, mikor a Roxfort Expressz peronján álltunk két húgommal. A vonat felől szálló füst kicsit homályosította a látásom, de anélkül is kitaláltam, hogy Bellatrix büszkén kihúzza magát, és bólogat, Andromedát viszont nem nagyon érdekelte, hiszen ő még nem jöhetett velünk a Roxfortba. Helyette inkább a mellette elhaladó hatalmas csomagokat csodálta – főleg a baglyokat és egyéb állatokat – a maga kilenc éves voltával. Én is csak most kezdem az első évet, ezért kötelező volt újra meghallgatnom a szokásos beszédet, amit már mind kívülről fújtunk. De azt elismerem, hogy most még fontosabb volt, hiszen indultam az új iskolába, minden varázslósulik legjobbikába.
Lehet, hogy izgulnom kéne. Izgulni, hogy melyik házba kerülök, lesznek-e barátaim, nem fognak-e kiközösíteni. De úgyis a Mardekárba kerülök, ahogy minden rokonom, és a másik két problémát el is elsöpri az, hogy Black vagyok: az egyik leghíresebb aranyvérű család sarja. Egyszerűen társadalmilag lehetetlen, hogy egy Black ne legyen benne a társaság krémjébe, ezt már régen megtanultam. A szüleim mindig azt mondták, hogy csak ez számít, és ahogy egyre jobban megismertem a felső réteg életét, megértettem, hogy igazuk van.
- Na, szálljatok fel a vonatra, siessetek! - mondta anyánk, majd mindkettőnk arcához hozzányomta csontos orcáját, búcsúpuszi gyanánt. Ezután Bellatrix nyomában felsiettem a vonatra, és végig követtem nővéremet, aki olykor hátrapillantott, hogy lássa, nem vesztem-e még el az üres kupét keresők forgatagában. Ilyenkor mindig melegen rámosolyogtam – most így, ebben az új környezetben sem kellett attól tartanom, hogy leráz, hiszen a családon belüli összetartást rettenetesen komolyan vette – de azért remélem, emellett egy kicsit szeretett is. A nővérem minden fülkébe bepillantott, itt-ott beköszönt, de jó néhány kupéba mérhetetlen megvetéssel nézett be. Gondolom, itt griffendélesek, sárvérűek, vagy vérárulók ülhettek. Aztán végül, majdnem a legutolsó fülkénél megállt.
- Ide ülünk – mondta, majd kitárta az ajtót, előreengedve engem.
A kupéban már három ember ült. Egy velem egyidős, hullámos barna hajú lány, akit már ismertem pár családi vacsoráról: Anastacia Rosier. Mosolyogva biccentett nekem, mire én is viszonoztam a gesztust. Mivel mellette volt is egy szabad hely, letelepedtem oda – vagyis előbb jól nevelt lányhoz illően bemutatkoztam minden ott jelenlévőnek.  A másik lány érettebbnek tűnt, bizonyára Bella osztálytársa volt. Ő talán még előkelőbben hatott mint Ana, én, vagy akár Bellatrix. Porcelán fehér bőrű arcát nagyon sötét barna, szinte fekete, szögegyenes haj keretezte, fekete szemeiből gőg sugárzott. Várakozóan néztem a nővéremre.
- Ő itt a barátnőm, Elizabeth Glacies. Beth, ő itt a húgom, Narcissa.
A lány felemelkedett ültéből, és három puszit váltottunk. Rettenetesen hűvös és kimért volt, de engem már nem zavart; megszoktam. A harmadik, akit eddig még jobban szemügyre sem vettem, egy fiú volt. Ismerősnek tűnt; bizonyára találkoztunk már valami nagystílű rendezvényen. Az bizonyára észrevette, hogy nem ismerem fel, ezért rosszallóan elvigyorodott, és megszólalt.
- Ejnye, kicsi Cissa, hát már fel sem ismersz?
- Ó, hát persze, Evan! - ugrott be. Hiszen ő Ana bátyja, tisztán emlékszem, hogy ő szólít mindig „kicsi Cisszának”. Mosolyogva odaléptem hozzá, mire az magához ölelt, és jól megszorított. Nevetve bontakoztam ki a karjaiból – Evan sose változik.
  Ekkor azonban kinyílt a fülke ajtaja, és két alak lépett be rajta. Ha nem részesültem volna ilyen nevelésben, biztosan tátott szájjal bámultam volna a két jövevényt, de mégse tettem, csak diszkrét érdeklődéssel figyeltem őket. Az egyik fekete hajú volt, barna szemekkel, és magas sportos alkattal, a másik pedig szinte teljesen az ellentéte: szőke haj (pont, mint az enyém), és acélszürke tekintet.
- Úgy látom már gyülekezik a díszes társaság! - mondta a fekete hajú vigyorogva, majd végigjáratta a tekintetét a többieken, legvégül rám pillantva. - Hát az ifjú hölgyben kit tisztelhetünk?
Ezúttal nem vártam meg, míg a nővérem bemutat; összeszedtem minden tudást, amit az illemtan órán gyűjtöttem, felálltam, és eléjük léptem.
- A nevem Narcissa Black. Örülök, hogy megismerhetlek, kedves...
- Damien Dawn – mosolyodott el, s finom csókot lehelt a kezemre. Ekkor a másik is előrelépett.
- Én pedig Lucius Malfoy vagyok – mondta, s Damientől átvéve a kezem, ő is azt tette, mint a másik. Biccentettem, majd visszaültem a helyemre Ana mellé, s próbáltam csillapítani a szívem heves dobogását. Eközben Bella rövid ismertetőt tartott nekem a jelenlévőkről.
- Anastasia most lesz elsőéves, ahogyan te, Evan és Lucius harmadévesek, Beth és Damien pedig velem egyidősek, vagyis már negyedik éve koptatják az iskolapadot.
- Nagy szerencsédre – vigyorodott el Damien, majd – meglepetésemre – magához húzta a nővérem a derekánál fogva, és hosszan megcsókolta. Abba se hagyták volna, ha Lucius nem köhint egyet finoman.
- Tudjátok, egyesek szeretnének leülni.
- Csak nyugodtan – vigyorgott Damien, kibontakozva az ölelésből. Én szemrehányóan Bellatrixra néztem, aki, miután a fiú leült, az ölében helyezkedett el.

- Mikor is akartad elmondani?
- Most?
Erre csak megforgattam a szemeim, és Anához fordultam, aki elkezdte mesélni, hogy mi minden történt vele, mióta nem láttuk egymást. Próbáltam végig odafigyelni rá, de nehezen ment, mert a tekintetem minduntalan elkalandozott, ki az ablakon, csodálva a tájt, amik mellett elrobogtunk. Elképesztő, hogy egyáltalán gondoltam arra, hogy nem tudok majd beilleszkedni. Így, innen az újdonsült (és régebbi) barátaim körében az egész olyan butaságnak tűnt. Valahogy máris sokkal jobban vártam az előttem álló hét évet. Semmi gond nem lehet. Hiszen egy Black vagyok.

Két évvel később

- Ez biztos csak valami tévedés! Ilyen egyszerűen nem létezik!
- Nyugodj le, Bella. Ami történt megtörtént, nem tudunk változtatni.
A mardekár klubhelyiségében most különösen nagy volt a hangzavar, hiszen megtörtént az, amiről senki nem hitte volna, hogy bekövetkezik: Andromeda Black, a húgunk, a Griffendélbe került. Volt, aki csak sutyorgott, s világos volt, hogy miket mond; volt, aki odaült hozzánk, és mély felháborodását, vagy sajnálatát fejezte ki; és voltunk mi, és a barátaink, akikre ismét minden figyelem irányult. Én a kanapén ültem, Beth, Damien, és Anastacia társaságában, és figyeltük, ahogy a meglehetősen feldúlt állapotban lévő Bella fel-alá járkál előttünk, miközben hangtónusát lassan csak denevérfüllel értettük volna meg.
- De hiszen ő egy Black! Ilyen még soha nem történt!
Az eddig mindig hűvös, és méltóságteljes nővérem teljesen kibukott – a legfontosabb dolgon, a családunk becsületén csorba esett. Én ugyan úgy fel voltam háborodva, össze voltam zavarodva, és kétségbe voltam esve, mint ő, de én nem bírtam őrjöngeni. Úgy éreztem volna, mint hogyha az eddig gondosan felépített jégpáncélom elolvadna. Így hát megpróbáltam lenyugtatni a nővérem, aki most áttért a húgunk ócsárolására.

- Persze, mindig lehetett sejteni, hogy más mint mi, kedvesebb, barátkozik mindenféle aljanéppel, de azért ez egyszerűen gusztustalan! Annyi „bátorság” és „nemes” érzés lakozna benne, hogy egyből a Griffendélbe osztották?! Írok anyának, ezért minimum ki kéne tagadni a kis árulót! Már lassan tényleg mindenki őt nézte, ezért úgy döntöttem, lenyugtatom. Felálltam, mire minden szem rám szegeződött, aminek most nem kifejezetten örültem ebben a helyzetben. Odaléptem Bella mellé, és megfogtam a kezét, mire meglepődve rám nézett.
- Igazad van, ez az egész botrányos – suttogtam. - Sőt, még ma meg kell írnunk a szüleinknek. De attól még nem nekünk kellene csinálni a botrányt – mondtam, mire meglepődve nézett rám. - Az egész klubhelyiség téged néz.
Úgy nézett körül, mint aki csak most vette észre, hogy egy emberekkel teli klubhelyiségben őrjöngött. Kicsit mintha el is szégyellte volna magát. Hiszen ő, mint Black, nem engedhetne meg magának ilyesmit. Ezért ugyan én is nehezteltem, de tudtam, hogy most nincs itt annak az ideje, hogy ezért megrójam; így is éppen elég baj van a családdal.

- Menj, szedd rendbe magad. Aztán írunk egy levelet anyának, és megkeressük Andomedát. Rendben? Zavarodottan nézett rám. Az, hogy most én mondtam meg neki, hogy mit csináljon, nyilván meglepte. De azért bólintott, és engedelmesen elindult a hálókörletéhez vezető lépcső felé. Az aljából még visszafordult, és elmosolyodott.
- Néha úgy érzem, mintha te lennél az én nővérem, és nem fordítva – mondta, majd eltűnt a lépcső homályában, én pedig mosolyogva visszaültem a kanapéra.
- Igazi Blackhez méltó konfliktuskezelés – jegyezte meg egy hang közvetlenül mögöttem. Nem is láttam, hogy Lucius Malfoy mikor került a szófa mögé, mindenesetre alaposan megrémített. Nem kedvelem túlságosan. Annyira lekezelő, fennhéjázó, és az is idegesített, hogy annyira hasonlított rám (ahogyan azt már sokan voltak kedvesek közölni). Ráadásul ha ez bók akart lenni... Milyen legyen a konfliktuskezelése egy Blacknek, ha nem blackes?

- Köszönöm – feleltem kimérten. - De azt hiszem, ez természetes.
- Valóban. Sőt, ez a minimum, úgy hiszem.
Legszívesebben megforgattam volna a szemeim erre a „frappáns” válaszra, de mégse tettem. Belenéztem azokba a hideg szürke szemekbe, és rezzenéstelen arccal feleltem.
- És én mindig ehhez tartottam magam. Vagy szerinted nem?
Majd felálltam, és válaszra sem várva elindultam a lépcsők irányába. Éreztem, hogy rengeteg pillantás fúródik a hátamban, különösen egy acélszürke. De nem érdekelt.
Kivonultam, pont, mint ahogy egy igazi, aranyvérű hercegnő. Mert én Black vagyok.