Korhatár 18 év!!! FEMSLASH,  vagyis két nő szerelméről szól a novella!

Gondolatok a lépcsőn felfelé

Lihegve tépem fel a lépcsőház ajtaját. Idáig futottam, és még vár rám hét emeltnyi lépcsősor. A torkomban dobogó szívvel szedem a fokokat, miközben arra gondolok, milyen ostoba is voltam. Mennyire szörnyen ostoba! Majdnem tönkre tettem a boldogságomat. Az okok, amik régen visszarettentettek, ma már semmiségeknek tűnnek. Nem is tudom, hogy miért érdekelt mások véleménye. Miért törődtem azzal, mit mondanak a szüleim, a barátaim és vadidegenek. Igen, olyan emberek tanácsára adtam, akik azt sem tudták, ki vagyok, miközben azt bántottam, aki mindenkinél jobban ismert és szeretett. És akit én is szeretek.

Az első pillantástól tudtam, hogy valami összeköt minket. Akkor még nem értettem, hogy mi ez a furcsa lánc, csak érzékeltem a létezését. Azok a szomorú, barna szemek mintha csak arra vártak volna egész életükben, hogy rám mosolyoghassanak. Én pedig, visszamosolyogtam rájuk.

Rémisztő volt és csodálatos. Mintha az álmaimból lépett volna ki. Ő volt az, akiről már gyerekkoromban is álmodoztam. Csak rossz testben jött. De erről se ő, se én nem tehetünk. A sors furcsa fintora az, hogy mindkettőnket női testtel ajándékozott meg, majd megtöltötte a szívünket az egymás iránti érzésekkel. Nem mi akartuk, nem mi kértük, és hiába próbáltunk menekülni, az ember nem futhat saját maga elől örökké.

Ezért vagyok most itt. Mert nem bírok tovább futni. Nem bírom tovább elviselni a hiányát. Szükségem van a hangjára, az illatára, az érintésére, a mosolyára, még a reggeli morcosságára is. Kell nekem, és nem érdekel többé, hogy ki mit szól hozzá. Három hónapig nem láttam, és majdnem belehaltam a gondolatba, hogy ennyi volt. Túl sokáig voltam gyáva, és csak remélni tudom, hogy megbocsátja nekem, és újra boldogok lehetünk. Így kell lennie. Egyszerűen nem történhet másként, mert akkor abba belehalok. Nélküle nincs értelme folytatni ezt az életnek nevezett tragikomédiát.  

Befordulok a hatodik emeleti kanyarban. Már csak egy emelet, és újra láthatom – fut végig az agyamon a gondolat. Újult erővel vágok neki az utolsó lépcsősornak, mikor egy éles sikítás hasít végig az épületen. A rossz érzés, ami a szívembe mar, az utam folytatására késztet.

Az ötvenhármas ajtó felé sietek, de az kivágódik előttem, mielőtt még bekopoghatnék. A küszöbön megtorpanó, eszelősen zokogó nőben felismerem az édesanyját. Egy pillanatra elakad a lélegzetem, majd csak nézek rá, lihegve, elkerekedett szemekkel.

- A te hibád! – sziszegi végül gyűlölettel a tekintetében, és őrült módjára taszít félre, majd rohan le a lépcsőkön, szinte a nyakát törve.

Az ajtó még mindig nyitva áll előttem. Az első lépéseket lassan teszem meg, mint aki félálomban van. Aztán futni kezdek. Be a hátsó szobába. Az ő szobájába. Üres. Csak az ablak van nyitva. A szél meg-meglebbenti a hófehér függönyt, ami szinte vonzza a tekintetemet. Automatikusan odasétálok, és mikor kinézek, már tudom, hogy mit fogok látni. Szemeim a táj helyett, a szürke betont figyelik, amit vörösre fest a vér.

Látom a szomorú barna szemeket, ahogy rám mosolyognak, és én visszamosolygok rájuk. Lábaim önkéntelenül lendülnek át a párkányon. Kislány koromban sokat álmodtam a repülésről… Érzem a szelet az arcomban, a testem könnyű. Aztán megérzem az illatodat is, és a világ elsötétül.