Egy rövid karrier rövid története, avagy a rácsmonológ

Csak nézek át a rácsokon, a szemeim egy távoli fénysugárba kapaszkodnak, mintha ez a fénysugár lenne az utolsó és az egyetlen, ami összeköt a kinti világgal. De nem csak ez van nekem. Itt vannak velem a gondolataim is. A rácsokat szorítom, s közben arra gondolok, miért? Hát megérte ez nekem? Csak be akartam illeszkedni, ezért tettem mindent. Azt akartam, hogy tiszteljenek, hogy befogadjanak maguk közé. Ki akartam tűnni, hogy észrevegyenek. De már tudom, mi volt a baj. Az, hogy más akartam lenni, mint aki vagyok. Ezért kerültem ide. Ezért vagyok most rab.

Történetem rövid és szomorú. Mikor közéjük kerültem, nem voltam senki. Először csak meghúzódtam a sarokban, onnan néztem őket. Aztán maguk közé hívtak. Azt hittem, hogy a barátaim akarnak lenni, és a nagy öröm közben nem láttam meg azt a furcsa, gonosz csillogást a szemükben. Sok szép dologgal csábítottak, és mikor már teljesen elkábítottak, beleestem a csapdájukba. Az elején jó balhénak tűnt az egész, kisebb rongálásokkal kezdtük, aztán jöttek a verekedések. Persze, mindig csak a gyengébbekkel. De a végén még ennél is többet akartak tőlem. Azt mondták, ha megteszem, a banda vezére lehetek, tisztelni fognak, és követnek, akár a halálba is, és én megtettem.

Mindenre pontosan emlékszem. Ott ült a sötét szoba kellős közepén. Nem vette észre, amikor bementem. Halkan lépdeltem. Csendesen a háta mögé osontam, és… és letéptem a fejét. Olyan borzalmas volt. Ott tartottam a kezemben azt a nagy barna fejet, és a fekete gombszemek vádlón néztek rám. Ekkor lépett be az óvónéni, megszidott, és berakott a rácsos kiságyba.

Tehát, most itt vagyok. Várom a szabadulás óráját, azt a szép percet, mikor a szüleim belépnek az óvoda ajtaján, és magukkal visznek haza.

És esküszöm, hogy ha a többiek nem is fogadnak be ezért, soha többé nem bántom a játékaimat. Mert rájöttem, hogy ők az egyetlen igazi barátaim. Ők soha nem kérnek semmit, de mindig örömet okoznak nekem a játékukkal.