Kedves Miss Dubois!

Tudom, hogy valószínűleg nap, mint nap több ezer ehhez hasonló rajongói levelet kap, mégis úgy éreztem, hogy muszáj Önnek írnom, akkor is, ha el sem olvassa, vagy olvasás után csak félredobja a levelemet.

A nevem, Violette Jairus, Month Sanths-ben élek a St. Claire Leánynevelő Intézetben. Valószínűleg ismerős Önnek a hely neve, ugyanis múlt kedden a társulatával a város színházában léptek fel. El kell árulnom Önnek egy titkot… Én is elmentem az előadásra, pedig nem lett volna szabad. Nem hagyhatjuk el az intézet területét soha, kivéve persze, mikor vasárnaponként a közeli templomba visznek minket misére. Egy hónappal ezelőtt láttam az előadásuk plakátjait egy vasárnapi alkalommal, mikor elhaladtunk a hentes üzlete mellett. Nem tudom miért, de hirtelen olyan izgatott lettem, és úgy éreztem, erről nem szabad lemaradni. (Egyébként, ha szabad megjegyeznem, gyönyörű volt abban a zöld ruhában, aminek a fényképe rajta volt a hirdetéseken. Gyerekkoromban még mikor élt az édesanyám, esténként tündérmeséket olvasott nekem, és pont ilyennek képzeltem a virágtündéreket.)

Bocsánat, hogy kicsit elkanyarodtam, hajlamos vagyok az álmodozásra és a fecsegésre. Ludviga nővér szerint ez bűn, de én nem tudom elképzelni az életemet olyan savanyúan, mint ő.

Szóval, múlt kedden kiszöktem az intézetből. Elég nehéz volt, de sikerült végül. Egy lepedőn ereszkedtem le a második emeleti ablakból, és szörnyen féltem, de aztán biztonságosan talajt értem. (Bár olyan romantikus halál lett volna, ha szökés közben nyakam töröm… Szinte hallom a holttestem felett Ludviga nővér hangját: „Mindig mondtam ennek a szeleburdi lánynak, hogy egyszer baj lesz, de sosem hallgatott rám. Hát, most tényleg megjárta.” Aztán gondolom, megvonná a vállát, és míg a többiek sírnak és zokognak, ő nyugodtan lesétálna a kertészhez, és megmondaná, hogy tüntessen el engem. Remélem, a nagy diófa alá ásna el…) Jaj, bocsásson meg, már megint elkalandoztam. Most már biztosan kidobja a levelemet, anélkül, hogy tovább olvasná, mert valószínűleg Önt is sikerült felidegesítenem a csacsogásommal. Kérem, ne haragudjon! Ha tovább olvassa a levelem, ígérem, hogy megpróbálom visszafogni magam.

A színházba még nehezebb volt bejutni, mint amilyen nehéz volt megszökni… Tudja, nekünk ott bent nincs saját pénzünk (mert hát minek is kéne az egy árvának, aki egy intézet „oltalma” alatt él), éppen ezért fogalmam sem volt, hogy hogyan szerezzek jegyet az előadásra. Az meg sem fordult a fejemben, hogy csak úgy beszökjek, mert úgy éreztem, hogy azzal tolvajjá válnék. Megloptam volna magát és a többi színészt, hiszen biztosan a jegyek árából fizetik ki a maguk gázsiját is. Szóval, mást kellett kieszelnem.

Odamentem a jegyszedőhöz, aki nagyon kedves volt velem, de mégsem engedhetett be jegy nélkül. Ez mondjuk érthető is, nem igaz? Végül is az a munkája, hogy kiszűrje a belógni szándékozó embereket. Nem is voltam rá dühös, csak nagyon elkeseredett voltam. Önkéntelenül potyogni kezdtek a könnyeim. Esküszöm, hogy nem meghatni akartam, vagy ilyesmi, csak egyszerűen valami furcsa érzés összeszorította a torkomat.

Végül a jegyszedő hölgy (akit mint később kiderült, Sarah-nak hívnak), odajött hozzám, és megpróbált megnyugtatni, aztán meglátta a kezemen a karláncomat, és felajánlotta, hogy ha odaadom neki, akkor cserébe beenged. A karkötő nem volt valami értékes fajta, még Mary Lucia készítette nekem az egyik kézműves foglalkozáson, viszont nagyon a szívemhez nőtt. Fájdalmas volt megválnom tőle. (Mary Lucia a legjobb barátnőm volt még nyolc éves koromban, de Őt örökbe fogadták, és azóta nem is láttam.) Szóval, végül odaadtam a karkötőt, de majd a szívem szakadt bele. Bocsánat a pacákért, csak megint elérzékenyültem…

Nah, összeszedtem magam… Szóval, végül a karkötőért cserébe bejuthattam az előadásra. Annyira izgatott voltam! Még most is a torkomban dobog a szívem, ha erre gondolok.

Úgy néztem végig az előadást, mintha egy szép álom lett volna. Szinte lebegtem a székem fölött jó pár centivel. Abban a két órában tényleg elhittem, hogy Tündérvölgyben vagyok, és hogy Ön igazából is Cerena, a tündérek hercegnője. Jahj… És a vége… Szó szerint zokogtam, mikor meghalt. Vagyis nem Ön, hanem Cerena. Olyan szép volt, romantikus, szívszorító. Még akkor is zokogtam, mikor visszaszöktem a szobámba, és bebújtam a takaró alá. (Claire meg is kérdezte másnap, hogy mitől olyan vörösek a szemeim… Azt füllentettem, hogy meghűltem egy kicsit…)

Igazából csak azért írtam ezt a hosszú és fárasztó levelet, hogy elmondjam, örök élményt okozott egy szürke életet élő, intézetis lánynak, aki ezért nagyon hálás Önnek. Soha az életben nem fogom elfelejteni azt az estét.

Elnézést, hogy zavarni merészeltem, és kívánom, hogy legyen még sok-sok ilyen csodálatos előadás, amiben részt vesz, hátha mások is átélhetik azt a csodát, amit én átéltem.

Millió köszönettel és tisztelettel, őszinte híve:

 Violette Jairus