A robogó élet busza

Egy fiatal nő felemel, és felvisz a buszra. A lépcsők túl magasak, még nem tudok magamtól fellépni. A nő leül, és az ölébe vesz. Egy másodperc alatt emberek vesznek körbe. Idegen, mosolygó fejek értelmetlenül gügyögnek nekem. Értetlenül nézek a nőre, aki büszkén tart a karjaiban. Mit akarnak ezek az emberek? Az egyik idős nénike megszólal: „Jaj, de aranyos! Mennyi idős?” A fiatalasszony megmondja, hogy még csak egy éves leszek három nap múlva. A nénike felém nyúl. Nagy és ráncos a keze, és az a sok óriás, aki körbevesz! Ijesztő! Mi ez? Valami folyik végig az arcomon. A szememből jön. A döbbenettől kitátom a szám, és óbégatni kezdek. A fiatal nő magához ölel. Olyan jó az illata, és a bőre, olyan puha. Jó hozzábújni, megnyugtató. A hatalmas alakok gyűrűje lassan lazulni kezd körülöttem.

A vállamat nyomja az iskolatáska. Még nem szoktam hozzá, hogy nehéz súlyt kell cipelnem. Csak két hete vagyok iskolás. Anya mellettem ül, és a szabályokat sorolja: „Ne állj szóba idegennel hazafelé! Figyelj az órákon, és fogadj szót a tanároknak! Ne felejtsd az iskolában azt a könyvet, amiben a házi feladat van!” És így tovább, és így tovább. Már vagy ötvenszer hallottam, csak ma reggel. Nem tehet róla, félt engem! Pedig én már nagy vagyok, már hét éves. Mi ez? Mi történik? A busz nem áll meg a megállóban, sőt! Nem is lassít. Egyenletesen robog tovább.

Kinézek az ablakon. Csak elmosódott színeket látok. Piros, fehér, ezüst. Kocsik. Álmos vagyok. Korán keltem, mert nulladik órám lesz, és tegnap sokáig is tanultam. A gimnázium már csak ilyen. Állandó hajtás. A buszon a legjobb, itt pihenhetek. Csak bámulom a világot az ablakon át. Az emberek fapofával állnak a megállókban, Az arcuk szürke, nem mozdulnak. Mintha odakint megállt volna az idő. De most nem nézelődhetek!

Tanulnom kell! Kezemben az érettségi tételek. Gyorsan még átolvasom a nehezebb részeket. Jaj, istenem! Csak nehogy elfelejtsek valamit! Félek! Félek! Félek! A szívem a torkomban dobog, a tenyerem izzad, és a hangom remeg, ahogy kimondom a szót:

Én is SZERETLEK! Ő ott áll mellettem, és mosolyog. A pillantásunk egybeforr. Mintha az idő megállt volna. A busz lassít, majd lefékez. Kinyílik az első ajtó, és egy öreg nénike leszáll. Az unokái búcsút intenek neki, majd tovább indulunk.

A kisbaba felsír a kezemben. Olyan gyönyörű és picike. Embertömeg veszi körül. Gügyögnek neki. Egy nénike meg akarja simogatni, de úgy látszik, megijedt tőle. Most hozzám bújik, és édesen szuszog. Becsukja a szemeit, és álomba merül.

Megsimogatom a kis buksiját. Ébresztő! Itt vagyunk az iskolánál! Ne állj szóba idegenekkel! Figyelj az órán, és fogadj szót a tanároknak! Ja, és ne felejtsd ott a leckét az iskolában! Soha nem figyel rám. Ma is már vagy ötvenszer kellett elmondanom. Pedig én csak jót akarok neki, mert féltem.

Aggódom érte, és drukkolok neki. Sokat tanult, úgyhogy biztos felveszik az egyetemre. Ő az én nagy és okos kislányom. Olyan büszke vagyok rá!

Anyának lenni nagy felelősség, de ő biztos megbirkózik vele, és én segítek neki. Végül is erre való egy nagymama. Nagy boldogság egy gyerek a háznál, de nagyon nehéz vigyázni rá.

Elfáradtam, a kezeim remegnek. Kinézek az ablakon, csak elmosódott színeket látok. Piros, fehér, ezüst. Kocsik. Már megint otthon felejtettem a szemüvegemet. Most már úgysem lesz szükségem rá. Le kell szállnom. Végre megérkeztem. Megölelem a lányom és az unokám, majd mikor megáll a busz, lelépek a lépcsőn. Kilépek a semmibe.