Írta: Mondblume

Eredeti cím: In meinen Träumen

Fordította: Riena

Cím: Álmaimban

Disclamer: A Harry Potter univerzum és karakterei JKR tulajdonát képezik, nekem anyagi hasznom ezen fanfiction lefordításából nem származik.

Típus: AU, Romance, First Time, Lime, Slash

Rating: R (17 év), de csak mert slash.

Megjegyzés: Német nyelvről fordítottam, és már három és fél éve ez az első eset, hogy újra közöm van a némethez, úgyhogy ne haragudjatok, ha néhol béna, magyartalan vagy egyéb hiba van benne... 

Álmaimban

A madarak, amint felébredtek, már korán csicseregni kezdtek a hálóterem ablaka előtt. Draco viszont már órák óta ébren volt. Rossz alvó volt, rémálmai voltak, és korán fel is ébredt. Egyszerűen nem tudott kiverni a fejéből bizonyos gondolatokat. Azon gondolkozott, miért érez ő így. Miért érzi ezt „AZ” iránt? Tény, hogy ez a „dolog” sajnos nem egy tárgy volt, hanem egy személy, méghozzá egy férfi, akit már minden lehetséges módon megpróbált elfelejteni. Sikertelenül. Félálomban látta maga előtt a férfit, ahogy mozog, nevet, és amint egyedül, szomorúan ül a tónál, és maga elé mered. Álmaiban odament hozzá, a karjaiba ölelte, és megvigasztalta. Álmaiban nem gyűlölte a férfit, hanem szerette, és megcsókolta. Látta maga előtt, hogy milyen haragosan nézne rá, és dühösen bámulná. A valóságban nagy valószínűséggel ez történne. De az álmaiban Draco le tudta csillapítani, álmaiban a férfi nevetett a viccein, álmaiban szeretettel nézett rá. És minden egyes álmában egy pár lettek. Mikor nem aludt, azt fontolgatta, mit tegyen – az ezerszer is átkozott – nevetséges érzései ellen. Amik gyengédek. Szeretetteljesek.

Draco nem bírta ezt tovább, így felkelt. Gyorsan felöltözött, és már a Mardekár klubhelyiségéhez vezető lépcsőkön volt, mikor felvette a talárját. A klubhelyiség ilyen korán, ahogy gondolta, üres volt. Finom karosszékek álltak az asztalok körül, a kandalló tisztára volt pucolva, és már új tüzelőanyag feküdt mellette készenlétben. Az ember hallotta, ahogy saját gyors lépései hangosan, félelmetesen kopogva visszhangoztak a magas kőfalakon. Tudat alatt ő is meggyorsította a lépteit, át a szűk folyosón, és végre már a Nagyteremben volt, ami szerencséjére üresnek bizonyult. Nem volt most szüksége emberekre, nem akart kérdő tekinteteket látni, amiért már most fent van. Nem akart tiszteletteljes sugdolózást hallani, ami mindig kísérte őt, és amit máskor tulajdonképpen élvezett is.

Sötét felhők közeledtek fenyegető gyorsasággal a kastély felé, hirdetve a rossz időt. Ámde, amikor Draco kilépett a birtokra, az ég még világos és derült volt. A napsugarak a fekete tavat csillogóvá tették, és a rét, ami még friss és nedves volt, smaragdzölden ragyogott. Ez az egész újra emlékeztette őt arra a személyre. Harry. Szétzilált szénfekete hajával és ragyogó zöld szemeivel pont olyan megbabonázóan nézett ki, mint a táj, amit Draco egyenesen bámulva nézett. És még mindig nem értette, miért is találja Harryt tulajdonképpen olyan nagyszerűnek. Vagy hogy mikor kezdődött ez az egész. Egyáltalán semmit sem tudott. Csak érzett…

Draco sétált egy keveset a tónál, majd végül leült egy kis facsoport alá. Úgy sejtette, gyümölcsfák voltak – almafák talán. Távolabb látott egy nagyon magas hársfát. Sűrű koronája olyan volt, mint egy hatalmas lebegő pillangó. Draco szerette ezt a fát. Olyan vén volt, olyan nagy és érintetlen. Hogy az ember ne tudjon felmászni rá, a legalsó ág is túl magasra nőtt. Egyedül seprűn repülve lehetett volna feljutni, de ez az ötlet szerencsére keveseknek jutott eszébe. Dracónak hihetetlen nyugalmat sugárzott. A tó ellenben ragyogó, fekete vizével felkavarta őt. Kiváltképp, mert Harryre emlékeztette – és ennek, úgy gondolta, nem kellett volna így lennie. Megpróbált rájönni, miért van ez, mert igen, be kellett ismernie, szerelmes belé. Ha jobban belegondol… Mióta nevezi őt tulajdonképpen Harrynek? Hallo? Potter. Potter – igen, így már sokkal jobban hangzik. Szóval: Hogy jön ő ahhoz, ő, Draco Malfoy, hogy Ha… Potterbe beleszeret? A haja volt az, ami megbűvölte? A csillogó szemei? Vagy a vékony szája? A törékeny alakját találja vonzónak, vagy nem? Draco csendesen menekült előle.

Amikor látta, hogy a keze egy villámot rajzolt a homokba, magába süllyedt. Mit jelenthet ez? 1. Szerelmes egy férfibe. Talán, ezen lelkileg még túl tudta volna tenni magát, ha nincs a 2. pont: Potterbe szerelmes. Aki ősellensége minden fekete mágiának; aki a Sötét Nagyúrral szembeszállt, és különös módon ennek ellenére túlélte; akivel már az első osztály óta kisebb háborút vív; akinek egy sárvérű a barátnője, és egy Vízli-patkány a legjobb barátja, aki röviden: az ősellensége. Gyorsan eltörölte a villámot, és felállt.

Már majdnem reggeli idő volt, de Dracónak nem volt kedve a vidám nevetés és moraj keverékéhez. Noha észrevette a fekete felhőket maga fölött, nem törődött vele. Miért nem? Hiszen a vihar közeledte teljesen biztos volt. Csak lassan jutott el az agyáig, hogy nincs nála a varázspálcája. Hol volt a feje? Harrynél. Egy mennydörgés megremegtette, majd másodpercekkel később már zuhogott is a hűvös eső a földre, melyet azonnal követett egy fénylő villám, de nem csapott le sehol. Draco a Tiltott Rengeteghez rohant, hogy védelmet találjon, közben gondosan figyelt arra, hogy ne fusson túl mélyen az erdőbe. Ez volt a legjobb, amit tehetett, mert félt azoktól a szörnyű kentauroktól. A hatalmas fák nem tudták felfogni az esővizet, az utat talált a talajig. Így Draco utolsó ruhadarabja is rövid időn belül nedves lett, és reszketve kuporodott le a bozótosba. Honnan az ördögből kellett volna tudnia, hogy azokból a hülye felhőkből pont most kezd el szakadni az eső? Tulajdonképpen csupán egy jó volt az esőben, hogy távol tartotta őt minden csúnya munkától.

Egy jó fél órát ült ott reszketve az ömlő esőben. Az ujjai lassan elkékültek, és világossá vált, hogy melegbe kell mennie. De hová? Nem tudna a Nagyterembe sétálni anélkül, hogy itt vagy ott valaki rá ne förmedne, a Mardekár-asztalnál ne köszöntenék; és ha nedvesen, ahogy van, először a hálóterembe sétálna. Tudta, hogy semmi esetre sem találkozhat Friccsel. Nem is akart belegondolni, milyen büntetőmunkát adna.

Végül eszébe jutott, hová tudna menni, és azt kérdezte magától, miért nem jutott ez eszébe korábban? Pedig annyira kézenfekvő… A kviddicsöltöző!

A latyakos földön futni, mint Draco megállapította, nem volt könnyű. Elcsúszott (természetesen), úgyhogy tetőtől talpig tele volt sáros földdel. A szép talárja.

Elérte végre a kviddicsöltözőt, és gyorsan kinyitotta a legszebb és legjobban felszerelt kabin ajtaját. Sáros talárját leterítette egy öltözőpadra, majd először a mosdókagylókhoz ment, amik a terem másik végében lévő fülkében voltak. Hideg ujjait a forró víz alá tartotta, érezte, ahogy a keringése lassan és fájdalmasan újra megindul. Gyorsan megmosta az arcát, és a mosdókagyló feletti tükörbe pillantott. Megállapította, hogy a szeme alatt mély ráncok vannak, és álmos szemek néztek vissza rá. Tiszta ezüstként csillogó szemei fagyosnak tűntek. Vékony ajka lassan újra pirosak lett – Draco ajka mindig más árnyalatú volt, a rózsaszíntől a vörösig. Kipirult arcára nedves hajtincsek tapadtak. A füle mögé simította a szőke hajat.

Volt ott még valami? Összeráncolta a homlokát.

Oh, istenem!

Ez nem lehet igaz. Segítsééég! Draco pánikba esve menekülő út után nézett. Csakhogy nem volt. Úgy határozott, hogy elrejtőzik, és megfigyeli Harryt.  Mi a poklot csinál ez az idióta korán reggel itt?

Hah – Potter sem nézett ki valami jól. A haja szétzilált volt, viszont nem volt vizes. Bizonyára végrehajtott egy szárító bűbájt. Francba! Az ő varázspálcája máshol volt, és ha Harry leleplezi őt – neki vége van. Más lett volna, ha őt is normális állapotban, felkészülve találja – tette hozzá gondolatban.

- Malfoy – morogta Harry. Draco ijedten tartotta bent a levegőt. - Mit csinálsz itt?

- Ehm… Semmit – mily dicső válasz.

- Semmit? Á, persze… Hol van a két ”barátod”?

- A barátaim most alszanak – mint minden más értelmes ember.

- Ah, és te akkor mit csinálsz itt?   

Jól csináltad Draco. Csak így tovább, és totál őrültnek fog tartani. Abban az esetben, ha már nem tart. Elhatározta, hogy Harry kommentárját szándékosan figyelmen kívül hagyja, és elkezdte még egyszer megmosni az arcát – hogy legalább csináljon valamit. A tükörben nézte, ahogy Harry őt bámulja kábán. Na igen, bizonyára egy kevésre van a végtől.

Egy kevésre a végtől… Nagyon szép kifejezés, mondta Draco magában. Kényszeríttette magát, hogy ne gondoljon arra, hogy Harry szemei milyen közelről figyelik, és hogy bizony tényleg olyan szépen néz, ahogy azt tette. Tulajdonképpen meg kellett volna fognia a talárját, és a lehető leggyorsabban lelépnie. De egyszerűen nem tudta megtenni. Nem volt többé kontrollja a teste felett, nem volt többé a legénység kapitánya önmaga hajóján.

- Mit bámulsz rajtam így? – jött Harrytől barátságtalanul (Mi mást is várt volna?), ennek ellenére Draco kissé összerezzent. Hirtelen maga előtt látta az apja arcát, aki leszidta, mert hagyta, hogy olvassanak az arcáról. Gyorsan visszaemlékezett a tanításra, vett egy mély levegőt, és az érzéseitől mentessé tett az arcvonásait. Mikor még kicsi volt, ezt mindig játéknak tekintette. Játéknak és elrejtőzésnek. Egy játék volt az ellenséggel, amit muszáj volt elkezdenie, és ami végül teljesen elsáncolta őt. És ha nem sikerült, akkor az ember vesztett, és nyert egy csomó dühöt… Valamint elvesztette a büszkeségét. A büszkeség mindig fontos az életben, az ember büszke arra, hogy Malfoy. Ő is büszke arra, hogy Malfoy!

- Egy Malfoy nem bámul.

- Ah, akkor mit csinál? Dölyfösen néz?

- Áttekint. Áttekinti a történteket, mindent megjegyez, és választ.

- Mit választ? – bár Harry még mindig gúnyosnak hangzott, Draco észrevette, hogy meglepődött a válaszán.

- Azt választja, ami a legjobb neki. Ebben a pillanatban, a jövőben, örökre – fordult meg Draco, és még látta, ahogy Harry az alsó ajkaiba harapott. Látta, hogy küzd magával, míg végül megkérdezte:

- És mi a legjobb most neked?

Dracónak hosszú ideig tartott, míg válaszolt. Kifejezéstelenül nézett Harryre, majd a piszkos, iszapos padlóra, végül újra Harryre.

- Az lenne a legjobb, ha rögtön elmennék. Most. Azonnal. Az sem fontos, ha itt hagyom a talárom, majd veszek egy újat. Jobban meggondolva viszont… talán egy kicsit itt maradhatnék, hogy egyedül legyek… vagy nézzelek. És ebben a pillanatban… ebben a pillanatban…

Draco elhallgatott. Harry kérdőn nézett rá, és egy lépéssel közelebb ment hozzá.

- Ebben a pillanatban?

Harryre bámult nagy szemekkel, és reszkető szájjal, remegő hangon, halkan mondta:

- Ebben a pillanatban az volna a legjobb nekem, ha megcsókolhatnálak.

Rémülten nézett Harry arcára.

- Egyszerűen csak megcsókolni – suttogta. A padlóra nézett, megpróbált kivenni egy alakot a sáros földön, minden, csak ne kelljen a másik arcába néznie.

- És hogy határoz egy Malfoy, melyik útra kell rálépnie? – hallatszott Harry hangján, hogy még mindig töri a fejét.

- Nem tudom. Egyszerűen nem tudom.

- Ez azt jelenti, hogy egy a környezetedben lévő férfi kezdeményezésére vársz?

- Igen, igen, ezt teszem.

Miközben Draco beszélt egy kezet érzett az állán, ami szelíden, mégis határozottan megemelte a fejét. Egyáltalán nem volt ideje gondolkozni, mielőtt az előtte álló fiú az ajkait az övére nyomta. Harry ajkai. Könnyű, gyors csók volt. Majdnem csak egy lehelet, egy fantázia, és ennek ellenére mégis igazi volt. Harry röviden belenézett a szemeibe, megfordult, majd elment. Draco csak bámult utána. Nem hallotta az ajtócsukódást. Azt kérdezte magától, mi történt? Harry itt volt. Nem tudott mást, mint újra lejátszani a jelenetet a fejében. Előre és vissza, újra és újra, szünet nélkül. Mindig ugyanúgy… bár pontosan tudta, hogy egyáltalán nem tudja átgondolni. Még mindig sokkos volt Harry pillantásától, és nem tudott rájönni, miért csókolta meg őt. Még ha a csók rövid is volt, akkor is volt! És ebben a pillanatban semmi mást nem tudott tenni, mint örülni. Az ajkai az enyémen… Ragyogó mosoly ült ki Draco arcára, és nem kérdezte többé, miért, mi okból, hogyan. Nem, most ebben a pillanatban csak úszott a szerencsében, amit sosem várt. Sosem gondolta volna, hogy az ember érezhet így egy kicsi, aprócska csókocska miatt.

Draco nem tudta, mennyi ideig állt ott, a kviddicsjátékosok öltözőjében, zavarban, gyönyörű zavarban. Mikor a diákok zaja, akik a reggeli után lassan megindultak, egyre hangosabb lett, elindult a kastélyhoz vezető úton. Harry hagyta neki, hogy Draco továbbgondolja a szálakat. Azt akarta, hogy átgondolja a pillanatot, azt akarta, hogy döntsön. És egy segítséget ott hagyott ehhez. A legnagyobbat, ami Dracónak adatott. Az álmait.